...és mi van akkor, ha az ellenséged a legjobb barátod?

Facsarodik a gyomor, szorul a lélek, borsózik a bőr. Minden testrésznek elege van önmagából.

"homo homini lupus"

Fogalmam sincs, milyen közösségről beszéltem. Lassan kezdem azt hinni, a közösségeket csak én képzelem, de valójában egyre kevésbé léteznek. Amint letudja kötelességeit az ember, rohan vissza saját kis világába, és még véletlenül sem nyit a körülötte élők felé. Valahogy mindig sikerül olyan társaságba csöppennem, amelynek tagjai össze vannak kényszerítve, mégsem igazán törekednek gyakorlatilag is egy csapatot alkotni. Tényleg ilyen elcseszett érzékkel alakítom az életem!? Mindenesetre: ha csak a mai napot nézem, nem az a kérdés, hogy "könnyen jött siker egyedül vagy küzdelem közösen", hanem inkább könnyen jött siker egyedül vagy küzdelem egyedül... Máris más a válasz.

retro

Karácsonyi sztori, de talán most is érdemes...

Mamit látogattuk meg, segítettünk neki főzni. Amíg a hús sült, elkalandoztam a szekrények felé: régi képeslapok, fényképek, könyvek. Végül egy Így írtok ti-ben találtam egy megsárgult, A/5-ös füzetből kitépett papírt, amin nagynéném tinikori keze írásával egy levél állt. A sztori maga a levél, amiből talán kicsit kitűnik, mi számított poénnak akkor, és mi ma. Szerintem bájos. Főleg ha kajla kézírással képzeled el...

"Kedves, kedvetlen ismeretlen ismerős!

Kelt levelem élesztő nélkül, hogy vagy, drágám, nálamnélkül? Én itt vagyok, te ott vagy, én jól vagyok, te hogy vagy? Nevem a bélyeg alatt, a bélyeg a postán maradt. Szívem január, lelkem február, hogy ki írta, azon spekulálj! Nevem a régi, foglalkozásom a mostani. Szomszédom mellett lakom, az utcára nyílik az ablakom. Szeretlek, mint virslit a kutya, ha mással látlak, megüt a guta. Szeretlek téged, mint marha a silót, lefogytam érted öt-hat kilót! A nevem az titkos, hogy ismersz, az biztos.

Csókollak százszor, de nem most, majd máskor! Csókollak össze-vissza, ha nem tetszik, küldd vissza!

Kifli utca, Zsemle tér, a házszámot elfújta a szél!"

protekció

Meddig éri meg kihasználni a kivételes lehetőségeket, és honnan választjuk inkább a "közösséget"? Lemondani a kiskapukkal szerzett előnyökről, ha az a többiek szerint megvetendő, vagy nem törődve a véleményekkel előretörni? Úgy is mondhatnám: könnyen jött siker egyedül vagy küzdelem közösen.

pacák

Olyan környéken élem mostanság a hétköznapjaimat, ahol csak úgy tocsognak a nem-szilárd anyagok! Az emberek hol saját testnedveikkel, hol háztartási löttyeikkel nem bírnak. Minden esetben a végeredmény a járdán látható.

valamit valamiért

Mamusz  mostanában spirituális tanok felé kacsintgat, így tudtam meg, hogy a szerelmes lélekpároknak két fő típusuk van: az ikerlelkek és a duális lelkek. Előbbiek tökéletesen harmonizálnak egymással, együtt nagyon jól működnek, de ugyanígy külön-külön is. Utóbbiak viszont egymás ellentettjei, ugyanakkor kiegészítői is. Együtt alkotnak igazán egységet, így a szakítás számukra kegyetlen fájdalmat jelenthet - széttépődnek, a másik helyén tátongó űrt éreznek, a kitöltött hézagok megüresednek...

Azt már saját tapasztalatomból teszem hozzá, hogy az ikerlelkek kapcsolatára a harmónia, a biztonság, a tervezhetőség jellemző. Mert ha ő hozzám hasonló, tettei és gondolatai is az enyémekhez hasonlók. Ezzel szemben a duális lelkek kapcsolata rejtélyes, kiszámíthatatlan, szenvedélyes, impulzív. Az talán túl unalmas, ez talán túl veszélyes. Azt gondolnám elsőre, az ikerlelkek biztosan jobban ismerik a másikat; azt gondolnám, ki ne vágyna harmóniára saját ikerlelkével?! A sors fintora, hogy engem éppen a duális lelkem ismer mindenkinél jobban. Az a lélekpárom, akivel a szenvedély sosem múlna el köztünk. Akivel a kapcsolatunk egészen biztosan nem lenne egyhangú. Akivel folyton egymás szemeit nyitogatjuk, a másikat önmagával szembesítjük. S akivel  éppen ezért tönkremennénk a szüntelen lángolásba.

Vajon léteznek ikerlelkek, akik harmónia és nyugalom mellett szenvedélyesen szeretik egymást? Biztosan. De vajon nekem létezik valahol ilyen ikerpárom? Ki tudhatná...

Néha úgy érzem, a boldogulásom gátja én magam vagyok.

Ezentúl minden reggel belehalok kicsit. Nem az a rossz, hogy fizikailag ébredek egyedül, hanem a felismerés, hogy lelkileg is ketté váltunk.

Minden ember azt gondolja, a saját problémája a legnagyobb. Vagy még ha szavakkal be is látja, hogy ez nem így van, ésszel nem fogja fel. Szívvel pedig még kevésbé. Egészen addig, amíg nem hall-olvas olyan emberekről, ismer meg olyanokat, akik a poklok poklán járnak, mégis tudnak mosolyogni. Mert önsajnálat és dráma helyett az életet választották. Javaslom Honti Kati blogoldalát, lehetőleg az elejétől kezdve, vagy Nick Vujicic történetét kis videóba tömörítve. Nem akarok hittérítőt játszani, egyszerűen úgy érzem, egyetlen üzenet erejéig én is gondolkodásra késztethetek embereket. Aztán mindenki megy tovább erre vagy arra.

Két egyes beíratása miatt készülni egy olyan tanár szobájába, akinek adok a véleményére, kicsit önbizalom-csorbító érzés. Igazán konkrétan görcsölt a gyomrom, még jobban, mint vizsga előtt. Aztán nagy nehezen beléptem... és ekkor a tanár a nevemen köszöntött. Miaszösz! Magára öltötte az ejnye-bejnye arcot, és kezdte a fejmosást, amitől még jobban féltem, mióta tudtam, hogy megjegyezte a nevem. De kiderült, hogy egy korábbi szemináriumról emlékszik rám, amire persze nem jártam be, csak szorgalmasan küldtem hétről hétre a beadandókat. A szavait idézve: "Úgy jegyeztelek meg, mint egy penge eszű lányt." Miaszösz! Elpirulva megköszöntem, majd miután megígértette velem, hogy összeszedem magam, szégyellősen mosolyogva kisétáltam a rettegett szobából. A kezdeti gyomorgörcs elmúlt, de egyáltalán nem azért, mert túl voltam rajta... Értekezhetnék most arról, mennyire elszemélytelenedett a mai felsőoktatás, és mennyire ritka a közvetlen kontaktus tanár és hallgató között, de most nem akarok általánosítani - megtartom magamnak mint személyes élményt. Mint egy apró gyöngyszemet.