Két egyes beíratása miatt készülni egy olyan tanár szobájába, akinek adok a véleményére, kicsit önbizalom-csorbító érzés. Igazán konkrétan görcsölt a gyomrom, még jobban, mint vizsga előtt. Aztán nagy nehezen beléptem... és ekkor a tanár a nevemen köszöntött. Miaszösz! Magára öltötte az ejnye-bejnye arcot, és kezdte a fejmosást, amitől még jobban féltem, mióta tudtam, hogy megjegyezte a nevem. De kiderült, hogy egy korábbi szemináriumról emlékszik rám, amire persze nem jártam be, csak szorgalmasan küldtem hétről hétre a beadandókat. A szavait idézve: "Úgy jegyeztelek meg, mint egy penge eszű lányt." Miaszösz! Elpirulva megköszöntem, majd miután megígértette velem, hogy összeszedem magam, szégyellősen mosolyogva kisétáltam a rettegett szobából. A kezdeti gyomorgörcs elmúlt, de egyáltalán nem azért, mert túl voltam rajta... Értekezhetnék most arról, mennyire elszemélytelenedett a mai felsőoktatás, és mennyire ritka a közvetlen kontaktus tanár és hallgató között, de most nem akarok általánosítani - megtartom magamnak mint személyes élményt. Mint egy apró gyöngyszemet.