Lehet egy szavam is, ha az ajándéklistámról szinte mindent megkaptam? Nem éppen. Legfeljebb annyi, hogy köszönöm, Jézuska! Kár, hogy nekem tavaly valahogy jobban ment ez a találjukkiminekisörülne dolog. Az esetek felében mellétrafáltam. Úgy is mondhatnám, sz.r ötleteim voltak. Például mamáknak sose vegyél füstölőt! Szerintük büdös. Az a baj, hogy szerintem is.

A karácsonyi ajándékaim ékes darabkája:

"Egy jó barát belülről lát

Ha a külsődet szemléli is

Egy jó barát mindent megbocsát

Nem mutat tükröt bűnöknek

Egy jó barát felsegít

Minduntalan lelkesít

Egy jó barát sírni kölcsönzi vállát

Elhúzni nem tudja

Egy jó barát céljaid elérésében segít

Gátolni nem tudna

Egy jó barát a legmélyebb éned után kutat

Nem felejti egyetlen elhangzott szavadat

Egy jó barát segítő kezet ad

Téged támogat, nem másokat

Őrült kis világunkban

Ugye milyen jó, ha egy barát velünk van?"

(Angela Labonte)

Valaki egyszer azt mondta: "ragyogsz"... Csak táááncoltam-táááncoltam kifulladásig, s közben szívből mosolyogtam. Hová lett mindez?

Hiányzik az életem másik része. Élem most az egyiket, de nincs velem a másik. Mert van a sulis élet, a fővárosban, két vágányon. Az egyiken örülök, ha végre célba érek, és sajnos nem sok ember akad, akivel barátokká váltunk az idő során. Igazán talán eggyel sem. A másikon most kezdenek kibontakozni a viszonyok: jó lesz majd, alakulunk, kovácsolódunk, jó társaság vagyunk, de ez még messze nem ad hovatartozás-érzést.

Olyat, amilyet a másik terület nyújt: a szűk kis családom, Big és a régi barátok - ők jelentenek nekem mindent. Ők, akik vidéken vannak. Furcsa, hogy ez így alakult - két pólus, amelyek sosem lesznek összhangban. Pedig épp azt keresem - hiányzik a biztonság. Hiányzik Mindenki.

Megkezdődött az időszak, ami eredményezhetné azt is, hogy büszke legyek magamra, mégis mindig bűntudat a vége, mert miért is legyek büszke, ha a holnapi vizsgára való tanulás helyett főztem, átrendszereztem a képeimet, és e-mailt írtam olyan barátoknak, akikkel rég beszéltem. Hasznos (lenne) ez, persze, de mikor? Máskor! Nem ilyenkor, az biztos!

Mire jó, ha az embernek egy helyett három otthona van? Azt a kis csekélységet leszámítva persze, hogy mindenből hármat kell vennie - három fogkrém, három papucs, három hajszárító meg a többi móka -; és hogyha valamiből mégsincs ennyi, tuti, hogy az mindig a másik két otthon valamelyikében felejtődik. Szóval ezt leszámítva arra határozottan jó, hogy még két héttel Mikulás után is meglepetés-csokikat találjak az (egyik) ágyam mellett. Pont mikor az idejében kapott készlet már fogyatkozni látszik.

Akarás, megmozdulás, összefogás, siker, fellélegzés, az igazság győzelme... mind-mind a múlt hétvége jelszavai voltak. Már-már fellengzés, majdhogynem egy kosztümös-testőrös film alaptételei, mégis ez történt.
De hogy egyszerűen fogalmazzak: Big szülőfalván rekordkísérlet résztvevője voltam, na meg nyert Kocsis Tibor.
Máris nem olyan fennkölt, mi?

Döbbenet. Régi lakhelyem piciny szórakozóhelyének fényképeit átfutva olyan emberbe botlottam, akire itt, ilyen körülmények között soha-soha nem számítottam volna. Mert azért az letaglóz, ha csontvékonyan, haspólóban és összekócolt hajjal a pódiumon táncolva látom viszont azt a "kislányt", akire nemrég még nekünk kellett vigyázni, mivel egy 5 éves gyereket csak nem hagy egyedül az anyja. A képeket elnézve... 16 évesen is vigyázhatna rá valaki. Oké, értem én, hogy ez az élet rendje, néha mégis káosznak érzem. Vagy túl rendmániás vagyok?

A halálos útnak nevezett 81-es mentén van egy hely, ahol minden áldott reggel és este apró gyertyafényeket lehet felfedezni. Néhány éve ott halt meg valaki. Nem tudom pontosan, hogy ki is (vagy kik is), mert kerestem, kutattam, de minél tovább böngésztem, annál több halálesettel kellett szembesülnöm - a mindössze huszonhat éves sráctól az éppen munkába száguldó segédmunkásokig. Biztosan találtam volna még, dehhh... jobbnak láttam nem folytatni. Mindenesetre annak a valakinek akkor, ott véget ért az élete. Végleg.

Szerettei viszont kénytelenek minden egyes napon elhaladni azon helyen. Lehet, hogy a munkások már felépült és újra ingázó társai. Az is lehet, hogy a fiú egyedül maradt barátnője, akit naponta arra hív a kötelesség. Valószínűleg sosem fogom megtudni, és talán nem is akarom. Nekem csak ez az arctalan részvét a szerepem. Nekik pedig az, hogy minden nap emlékezzenek. Hogy jelezzék, sosem felejtenek. Hogy egy kicsit minden nap meghaljanak.

Úgy tűnik, mindenkit megihlet a piros kertésznadrágom - ezúttal kisvakond lettem.

Szerintem mindannyian tudunk említeni olyan embert, aki egy ismerős hozzátartozójaként vagy barátjaként került a mi életünkbe. Akit szimpatikusnak, érdekesnek, értékesnek tartunk, mégsem hozza úgy a helyzet, hogy közelebbi, közvetlenebb legyen a viszonyunk. Aztán sokszor alakul úgy, hogy a közvetítő ismerős kilép az életünkből, és ezzel megszakad a kapcsolatunk azzal a bizonyos emberrel is. Mégis... nagyon szeretnénk tudni, mi történt vele azóta, hogy van, mivel telnek napjai; de egy telefonhívás vagy egy hogyvagy-üzenet túl direkt lenne... vajon örülne? mit szólna? vajon hogy jön az ki, hogy én felkeresem?... és a kételyek végül elérik, hogy sose lépjünk. Így marad a belenyugvás: biztos jól van. És ilyenkor örülünk a legjobban, ha véletlenül összefutunk vele, még ha csak pár percre is.

"Music is EVERYTHING to me."