Szerintem mindannyian tudunk említeni olyan embert, aki egy ismerős hozzátartozójaként vagy barátjaként került a mi életünkbe. Akit szimpatikusnak, érdekesnek, értékesnek tartunk, mégsem hozza úgy a helyzet, hogy közelebbi, közvetlenebb legyen a viszonyunk. Aztán sokszor alakul úgy, hogy a közvetítő ismerős kilép az életünkből, és ezzel megszakad a kapcsolatunk azzal a bizonyos emberrel is. Mégis... nagyon szeretnénk tudni, mi történt vele azóta, hogy van, mivel telnek napjai; de egy telefonhívás vagy egy hogyvagy-üzenet túl direkt lenne... vajon örülne? mit szólna? vajon hogy jön az ki, hogy én felkeresem?... és a kételyek végül elérik, hogy sose lépjünk. Így marad a belenyugvás: biztos jól van. És ilyenkor örülünk a legjobban, ha véletlenül összefutunk vele, még ha csak pár percre is.