Utólag poénnak titulált freudi elszólás: kedves polgármester úr a jelenlévő önkéntesek összetételét tagolja: nyolc ember meg az asszonyok. Azt hiszem, nincs több kérdésem.

"Only dead fish swim with the stream."

Tudom, hogy okosabb vagyok nála, és értelmesebben élem az életem, mégis van az az apró - de ilyenkor döntő - hiányosságom: nem tudom kezelni a tapló embereket. Először nem szólok. Aztán megúnom, és néhányszor visszavágok. Aztán ezt únom meg, és ráhagyom, amiből az az érzése támad, hogy ő nyert. És mivel ő a hangosabb, másoknak is ez lesz a benyomásuk. Tehát hiába érzem én nyertesnek magam, ha senki más nem gondolja így. Vagy ezzel nem kell foglalkozni?

És eljutottam arra a pontra, hogy munka után hazafelé zötykölődve azt várom, mikor bújhatok végre be Mellé és aludhatunk el kiskanálpózban.

Eleinte a sznobizmus szót éreztem magamra illőnek, mikor visszamondtam azt a munkát, amitől nem érzem a nagy- és mutatóujjaim, de rá kellett jönnöm, hogy ezt inkább emberi méltóságnak hívják.

Nincs olyan tökéletes édesanya a világon, aki pótolni képes az apa szerepét. A babusgató szeretetet vagy szerető dorgálást, amivel egy apa lányához viszonyul. Ezt akarom.

Barátnős kocsmázás után. Ruháim magukba szívták a cigifüst szagát. Felszállok a buszra, és félve nézek mindenkire, aki mellett elhaladok: bocsánat a szagért, én nem dohányzom, nem tehetek róla. Végül valahová mégis le kell ülnöm. Jééé, ez a lány milyen aranyos - leülök mellé, ő talán elnézi nekem... Vagy mégsem? Nagyon néz, folyton rám-rám pislant. Kiveszi füléből a headset gombját, majd megszólít:

Bocsi... (Nah ez ciki lesz, biztos zavarja a füstszag.) ...Tök jó a táskád! 

Én meg csak... hűűű... egy zavart köszit sikerül kipréselni magamból, de ez mindegy is: a mosolyzuhatagom mindent elárul. Szemem sarkából látom az ölébe fektetett pepita hátizsákját... Az övé is jó. De nem nyílik a szám. A busz zötykölődik tovább, mi pedig csak ülünk egymás mellett, pislogunk és mosolygunk.

Vannak körülmények, amelyek között elviselhetetlennek tűnik az élet - legalábbis mi, kívülállók ezt gondoljuk. Pedig nem feltétlenül... Minél sanyarúbb a sorsunk, annál nagyobb hordereje van az apró örömöknek. Így ha az ember egy gyári munkásként három műszakban kénytelen összekaparni a megélhetéshez valót, az ebédlőben a sorstársakkal elfogyasztott bögrekávé vagy egy, a munkaasztalra csempészett selyemcukorka is karácsonyi ajándéknak érződik.

Nyomorultak közt a legnagyobb életigenlők...

Az a fajta lány vagyok, aki leszállás előtt visszapillant az ülésre, mindene megvan-e, és aki döntések előtt képzeletbeli pro-kontra listát készít, és mégis mindig elhagyja vagy ellopják valamijét, és mégis sokszor rosszul dönt. Ha hirtelen felindulásból élnék, csak tetézném a káoszt, vagy helyrebillenteném, amit helyre kell?

Máris Szomszéd lett olvasólámpám, ami az anyukámmal a hazaköltözésem miatt megindított cserekereskedelemnek köszönhető: "Nekem most kettő van, nem kell egy?" Meg: "Óóó, ez tök jó, ugye nekem szeretnéd adni?" Meg: "Jééé, ilyenem is van? De úgysem használom." És hasonlók... Mert ugye a költözés nem más, mint a rég elfeledett kincsek újra-felfedezése (no meg kényszertakarítás, lakberendezés-tanfolyam és intenzív tornaóra-sorozat). De lényeg a lényeg: nyugodtan olvashatok ágyban, szenderedhetek el egy könyv felett és ábrándozhatok tovább a sztoriról - csak egy karnyújtás, ha zavar a fény...

Csak hétvégén hazajárós, magamat ellátó életmódomat anyukámmal kétszobás panelban lakásra cseréltem. Mindez alig három napja történt, de máris túl vagyunk az első összezörrenésen. Remélem ez csak véletlen egybeesés, és nem az első intő jel... Mindenesetre egy rendszer látszik kialakulni - bizonyos napok itthon, a többi Bignél; egyes napok vele, egyesek nélküle; néhány iskolás, néhány munkás. Mert kell a rendszer - kell az egyensúlyhoz. Vagy ezt már mondtam?

A féltékenység az embert ráébreszti arra, hogy soha semmit sem szabad magától értetődőnek venni, és emlékezteti arra, milyen jól választott.

Kérnék egy olvasólámpát az ágyam mellé, mert úgy szeretnék elszenderedni egy könyv felett, hogy mikor az éjszaka közepén felpislogok a fényre, egy karnyújtással besötétítve továbbálmodhassam a történetet....

Vezetni... Egy autót vezetni... Az Autót vezetni. Az Autót utolsó útjára elvinni. Az utolsó úton Didot dúdolni. Vele az utat érezni, könnyeden váltani, még egyet játszani. S végül a kormányt megsimogatni, az ajtót becsukni...

Büszkének illene lennem, és örülnöm annak, hogy a filmipar kezdi felfedezni kicsi, messzi országunkat. Tényleg, jó is ez. Mégis azt kell mondanom, hogy A varázslótanoncot soha semmilyen körülmények között nem nézném meg még egyszer! Tele klisékkel, tipikus szereplőkkel, félig kidolgozott jelenetekkel és szirupos varázslóbölcsességekkel. Röhögnöm ugyan gyakran kellett, de nem a poénokon. Minden rosszindulat nélkül...

Eleinte életem egyik legnagyobb veszteségének tűnt a Kuckóból való hazaköltözés gondolata... Aztán újra és újra emlékeztetett rá kedves főbérlőnk, hogy mégiscsak ez az egyik legjobb döntés, amit hozhattam. Én mondom, ha bárki albérletbe kíván költözni, az alábbiakat feltétlen fogadja meg!

- A tulaj intézze a csekkeket! Bármennyire laza megoldásnak tűnik, hogy a lakókra van bízva - ne! Csak a baj van belőle.

- Szívességet soha nem kérünk tőle! Később sokszorosan felnagyítva, önmagára nézve mártírkodósra átalakítva folyton a fejedhez fogja vágni. Mert ő jófej és önzetlen. Persze.

- Ha azt mondja, hogy hétfőn jön, vagy azt állítja, holnap jönnek a szerelők, adj hozzá három napot, és szorozd meg kettővel! Akkor már talán...

- Sose röhögj a "poénjain", különben azt hiszi, mennyire vicces, és mekkora barátok vagytok! Pedig nem.

- És végül: bármilyen bájosnak tűnő módon csűri-csavarja a mondatokat, mindig keresd a mögötte lévő mondanivalót! Ő nem jót akar - ő a pénzét akarja.

Otthon, édes otthon. Anyukámmal legalább biztos nem lesz gond.

- Nekem a két legfontosabb dolog a nyugalom és a biztonság.

- De a kettő együtt csak kevés embernek adatik meg. Néha fel kell áldozni egyiket a másikért - jobb esetben csak ideiglenesen.

A kollektív pánik túl sok arcát éltem át mostanság.

Riadt tekinteteink találkoztak össze, remegő térdeink doboltak együtt, körmeink meg egyformán rágódtak le az UTOLSÓ vizsgalehetőség előtt: vajon ki leszünk rúgva vagy sem? Aztán poharainkat szorongatva, fejünket ide-oda kapkodva kérdezgettük egymástól, hogy te is érezted? te is hallottad? teis? teis? Mert bazz', alattam remegett a föld!

Végül csak túléltük ezt is, azt is... mégis: mivanmááár???