Barátnős kocsmázás után. Ruháim magukba szívták a cigifüst szagát. Felszállok a buszra, és félve nézek mindenkire, aki mellett elhaladok: bocsánat a szagért, én nem dohányzom, nem tehetek róla. Végül valahová mégis le kell ülnöm. Jééé, ez a lány milyen aranyos - leülök mellé, ő talán elnézi nekem... Vagy mégsem? Nagyon néz, folyton rám-rám pislant. Kiveszi füléből a headset gombját, majd megszólít:

Bocsi... (Nah ez ciki lesz, biztos zavarja a füstszag.) ...Tök jó a táskád! 

Én meg csak... hűűű... egy zavart köszit sikerül kipréselni magamból, de ez mindegy is: a mosolyzuhatagom mindent elárul. Szemem sarkából látom az ölébe fektetett pepita hátizsákját... Az övé is jó. De nem nyílik a szám. A busz zötykölődik tovább, mi pedig csak ülünk egymás mellett, pislogunk és mosolygunk.