Előfordult már néhányszor, hogy vitába keveredtem azzal a témával kapcsolatban, hogy miért van szükség erre vagy arra az ünnepre. A pálmát a Valentin-nap és a nőnap viszik fej fej mellett, de ilyen a halottak napja (vagy mindenszentek) is. A legfőbb ellenérv mindig az, hogy: "Miért kell nekem pont aznap virágot venni / kimennem a temetőbe?! Ha annyira szeretem / szerettem, úgyis megteszem máskor is!" Csakhogy pont ezek azok az emberek, akik sosem lepik meg valami aprósággal csak úgy, alkalom nélkül a szerelmüket, vagy sétálnak ki hétvégén a temetőbe egy szál virággal. Mert nincs rá idejük, nem jut eszükbe, van jobb helye is a pénzüknek vagy van jobb dolguk is? Nem tudom. És szerintem ők sem tudják, csak egyszerűbb ilyen kifogásokkal takarózni. Tény, hogy a boltok hiénákhoz illő marketingfogásai ilyenkor még gusztustalanabbak a szokásosnál - ez előtt az egyetlen ellenérv előtt tudok fejet hajtani -, de ki mondta, hogy venni kell bármit is? Az emberi leleményesség és kezek együttese szebb dolgokra képes bárminél, ami megvásárolható...

Szakmai vágyódásom tárgya a kiadványszerkesztés; ezt tudni kell a megértéshez...

Azzal riogatják az embert, hogy a nyomtatott sajtónak nincs jövője, legfeljebb ötven évet jósolhatunk neki. Jön a digitális világ ide is, e-book, online hírújság és a többi, jajajjj! De hát gondoljak már bele kicsit jobban! Egyrészt ötven év? Az nekem őszes hajú koromig éppen elég lesz, utána úgyis csak utazgatni fogok a millióimból (kackac). Másrészt: elég csak egy pillantást vetnem a busszal, HÉV-vel, metróval vagy akármivel tömegközlekedő emberekre - minden második kezében könyv, újság vagy prospektus lapul. Mindenki olvas valamit, ez van. És ami a legfontosabb: aki rendszeresen olvas, nagy ritkán szereti azt képernyőn keresztül tenni. Kell a papír! Kell, hogy megfoghassuk, hogy lapozhassuk, szagolhassuk. Még ha ez maradi dolog is, akkor is.

Emlékszem még zsenge kislánykoromra, mikor fővárosunkat valami távoli galaxisbeli, hatvanhat csillagos, szemkápráztató helynek képzeltem, ahol minden lakó gazdag, az átutazók pedig csak a dresszkódnak megfelelő öltözékben léphetnek be. Hangyányi túlzással, persze, de lényeg a lényeg.

Aztán 18 évesen megtudtam, hogy ebbe a városba kell költöznöm és járnom egyetemre. Még ekkor is úgy gondoltam, hogy ruhatárat kell cserélnem, és minimum két bankot kirabolnom, hogy lépést tudjak tartani A Pestiekkel. Persze a ruhatáram maradt, és pisztolyom sem volt - nekivágtam hát, mint kismalac a nagyvárosnak, egy hátizsákkal és egy könyvespolccal. Aztán kiléptem az albérlet ajtaján... és koppant az állam. Leesett, egyenest a földre. Mert az olyannyira fikázott vidékhez képest egyes fővárosiak képesek olyan csúnya putrikban élni és ruhákban járni, amihez képest szegény mami kapálós szerelése is királynői viseletnek számít. Persze megint itt a költői a túlzás -- hanyagolnom kéne, de néha elragad a hév --, mivel korántsem oda akarok kilyukadni, hogy minden pesti igénytelen, sokkal inkább oda, hogy egy hihetetlenül szélsőséges város, ahol az embereket hihetetlenül széles spektrumú ingerek érik. Üldögél a HÉV-en a finom parfümfelhőbe burkolózó, tökéletesre sminkelt tv-bemondó az egyik ülésen, mellette meg egy botos bácsi zsörtölődik a szerelvényen éppen végigsántikáló, beteg gyerekének kéregető, koszos nő miatt. Közben kinézek az ablakon jobbra, a filatorigáti graffitikre, elbambulok, majd mire újra felpillantok balra, a franciás sikkel nyújtózó Margit hidat látom. És ezek után döntsem el, hová is tegyem magamban ezt a várost...

Olyan érdekes életed van, hogy blogot írsz róla?

- Tulajdonképpen nem. Nem egy hollywoodi történet. Nem találkoztam távoli országok lakóival, nem adtam barackot Obamának vagy hajóztam körbe a világot. Nem vagyok zseni, nincs bomba testem. Kifejezetten vicces sem vagyok, és konkrét témakör sincs, amiről írhatnék. Ez a nagy helyzet. De szeretem azt, amim van. Amit kaptam, amit megszereztem, és ami én magam lettem. Szeretem a barátaimat, azt a néhány igazit. Szeretem a szerelmet, a Vele közös életet. Az anyukámat, az egyszemélyes családomat. Az embereket, akikbe szorult még érték. A magyar nyelvet, a szép tájakat, a nőies nőket és a férfias férfiakat, a loknis kislányokat és a tornacsukás kisfiúkat, a könyveket magyar nyelven, a borokat fehéren. Igénylem az igényességet, vágyom a harmóniára, akarok egy VW Bogarat. Szeretek mindent, ami nem átlagos, és mindenkit, aki nem úszik az árral. Ilyen a környezetem, rájuk figyelek. Erről és róluk írok. Mert jogom van érdekesnek tartani az életem. Mert mindenkinek úgy kell viszonyulnia a sajátjához, hogy érdemesnek tartsa beszélni róla.

comeback

Az elmúlt néhány hónapban... hát mit is mondjak? Nagy dolgok történtek. Nagyot változtam. Szerettem volna korábban is azt hinni, hogy sínen vagyok, de valójában, úgy istenigazából sosem voltam. Tudom, hogy nem... mert most vagyok.

A körülményeket és azt a tényt összekapcsolva, hogy nem volt kedvem írni, megállapítottam, hogy a blogolás csak az útkeresés segédeszköze. Aztán jött két virtuális seggberúgás, és rájöttem, hogy nem muszáj ennek így lennie. Van mit írnom, ez tény, csak közben kizökkent az agyam abból a módból, amiben régen volt - hogy a történéseket szöveggé formálva éli meg. Most csak élek, könnyedén, boldogan. De ettől még  igazán (vagy éppen ezért még inkább) foroghatnak a tekervények, nemde?!