Emlékszem még zsenge kislánykoromra, mikor fővárosunkat valami távoli galaxisbeli, hatvanhat csillagos, szemkápráztató helynek képzeltem, ahol minden lakó gazdag, az átutazók pedig csak a dresszkódnak megfelelő öltözékben léphetnek be. Hangyányi túlzással, persze, de lényeg a lényeg.

Aztán 18 évesen megtudtam, hogy ebbe a városba kell költöznöm és járnom egyetemre. Még ekkor is úgy gondoltam, hogy ruhatárat kell cserélnem, és minimum két bankot kirabolnom, hogy lépést tudjak tartani A Pestiekkel. Persze a ruhatáram maradt, és pisztolyom sem volt - nekivágtam hát, mint kismalac a nagyvárosnak, egy hátizsákkal és egy könyvespolccal. Aztán kiléptem az albérlet ajtaján... és koppant az állam. Leesett, egyenest a földre. Mert az olyannyira fikázott vidékhez képest egyes fővárosiak képesek olyan csúnya putrikban élni és ruhákban járni, amihez képest szegény mami kapálós szerelése is királynői viseletnek számít. Persze megint itt a költői a túlzás -- hanyagolnom kéne, de néha elragad a hév --, mivel korántsem oda akarok kilyukadni, hogy minden pesti igénytelen, sokkal inkább oda, hogy egy hihetetlenül szélsőséges város, ahol az embereket hihetetlenül széles spektrumú ingerek érik. Üldögél a HÉV-en a finom parfümfelhőbe burkolózó, tökéletesre sminkelt tv-bemondó az egyik ülésen, mellette meg egy botos bácsi zsörtölődik a szerelvényen éppen végigsántikáló, beteg gyerekének kéregető, koszos nő miatt. Közben kinézek az ablakon jobbra, a filatorigáti graffitikre, elbambulok, majd mire újra felpillantok balra, a franciás sikkel nyújtózó Margit hidat látom. És ezek után döntsem el, hová is tegyem magamban ezt a várost...