Amikor egyik vagy másik álláspont között tépelődsz, és vitába kerülsz egy olyan emberrel, aki az egyik nézőpontot képviseli, te akaratlanul is a másik mellett kezdesz érvelni. Eleinte lehet, hogy csak dacból, vagy csak azért, hogy teljes legyen a kép, de aztán a vita közben kezdesz rájönni, hogy ez nem csak dac - te már tényleg állást foglaltál. Így tud segíteni egy olyan ember, aki nem ért veled egyet - vagy meggyőz, vagy kiderül, hogy mennyire a másik oldalt képviseled. Így vagy úgy, de megkapod a választ.

Éreztél már olyat, hogy sírni tudnál a boldogságtól? Színpadiasan hangzik, mégis ezt éreztem ma reggel hazafelé utazva, három óra alvás és egy átmulatott éjszaka után. És nem, nem valami szer hatása volt.

Felvázolom nagy vonalakban. Régi lakóhelyemen, régi és új, de egytől egyig szeretett barátokkal sikerült összehozni egy olyan házibulit, amivel megünnepeltünk egy szülinapot és rengeteg-sok sikeres vizsgát, teret adtunk egy feltörekvő dj-nek, vízipipáztunk, ittunk és örültünk egymásnak. De mindennek a hátterében részemről az önuralom kérdése állt: tudok-e úgy kikapcsolódni, hogy nem iszom feledékenyre magam, és nem csinálok olyat, amit egyéb körülmények között nem tennék - tehát tudok-é ésszel, méltósággal szórakozni. Kulcskérdés volt ez, mert a barátaimról nem tudok lemondani, de az összejövetelekkel járó folyamatos széteséseket sem tudom már magamban lerendezni. Arra jutottam hát, hogy változtatni kell, aminek próbája ez az este volt. Bátran mondhatom: jelesre vizsgáztam! A lehető legtöbbet hoztuk ki az estéből a lehető legértelmesebben.

Van olyan, hogy az ember csak akkor jön rá, hogy mi is lenne a legjobb neki, amikor megtapasztalja. Nem tudja, mi hiányzik, mi hibádzik, így nem jut egyről a kettőre, aztán jön egy látszólag abszolút nem témába vágó esemény, és rájön, mi is volt a hiányzó gyöngyszem.

El-elvoltam a hétvégi baráti bulikon, de valamiért mindig rosszabb közérzettel ébredtem másnap. Az volt a kérdés, megéri-e két pohárral többet inni, ha attól már pont abba az állapotba jutok, hogy meggondolatlanul cselekszem. Tényleg annyival jobban fogok szórakozni? És kérdés, hogy tényleg ilyen bulikra van-e szükségem? Most műfajt váltottunk, a régi behatárolhatatlan, értelmetlenül szétesős partik helyett beszélgetős-táncolós reggae-partira tértünk át - sosem fogalmaztam meg magamban, hogy ilyen hétvégékre lenne inkább igényem, de most, hogy megesett, már tudom, mi volt a hiba. Na meg az az utolsó két pohár pia, az ott maradt az üvegben.

Az estére úgy indultam, hogy egy komoly dilemma kellős közepén voltam, és sehogy sem jutottam dűlőre. Korábban csak olyan emberekkel beszéltem erről, akik csak helyeseltek, mert nekem akarnak jót, vagy mert nem akarnak megbántani. De kiderült: beszélni kell olyannal is, aki nem azt mondja, amit hallani akarsz. Valaki olyannal, aki a teljesen ellenkező oldalt képviseli, mert felhozhat olyan érveket, amik végre megbillentik a mérleg nyelvét egyik vagy másik irányba.

A reggeli ébredés után tehát most nem rándult gombócba a lelkem a felismeréstől, hogy már megint mennyire nem önmagam voltam, és mellesleg a fejem sem fájt. Az érzés, amikor tudod, hogy minden a helyére döccent, amikor rájössz, hogy képes vagy dönteni és változtatni... ettől került az arcomra az a levakarhatatlan mosoly, miközben csak bámultam ki a busz ablakán. És ettől éreztem azt, hogy végre boldog vagyok. Igazán boldog.

Öt év telt el, de még mindig van az a csók, ami mindent elfeledtet egy pillanatra.

Felszállok a buszra, majd egy igen csinos nőcske szomszédságába ülök le, aki a barátnőjével csacsog. Nem látom az arcát, de oldalról nézve megállapítom, hogy elég komolyan néz ki. Aztán elkezdek lecuccolni, fülhallgatót-könyvet keresek, mikor is felém fordul. És ez az a bizonyos elkapott pillanat: teljesen megfeledkezik magáról, kizökken a "jó nő" szerepéből, csak bámul rám az arcán megjelenő, akaratlanul árulkodó fintorral. Ebből a röpke pillantásból is teljességgel belelátok, bele jelleme legmélyébe, ahol valójában végtelenül elveszett. A rosszindulat, a pozícióféltés, az irigység visszataszítóan süt le róla. Ez az a pillanat, amikor az először csodált nőből hirtelen elveszett, bizonytalan kislány bújik elő. És ez az a pillanat, amikor rájövök, hogy nem attól leszek jó nő, ha szép alakom van, a legújabb trend szerinti ruhákat és műkörmöt viselek. Természetesen rásegítenének, nem tagadom. De sokkal inkább ragyogok, és tűnök ki a masszából akkor, ha rendben vagyok önmagammal, ha kiegyensúlyozott vagyok, stílusos, és könnyedén tudok mosolyogni az ehhez hasonló -látszólag- negatív gesztusokon.

A figyelemelterelés művészetét űzöm, de nem vagyok elég tehetséges.

És akkor most az író kiszól az olvasóhoz, elidegenítve őt a műtől, kizökkentve a beleélésből: írjatok helyesen, kedveseim, legyetek szívesek! Annyi mindent elárul az emberről... Úgy is mondhatnám: adjál má' magadra! A baj ezzel a felszólítással csak az, hogy valószínűleg nem a célközönség olvassa. Nem tudom, ki vagy, nem látom az arcod, de ha engem olvasol (és nem A Közösségi Oldalon írod ki éppen, mekkorát pukiztál), rossz ember nem lehetsz.

Inkább legyek egész életemben Ellene, de Vele, mint kettőnkért mással? Felőröl és megemészt mindent, még a józan eszemet is. Valahol szól egy nagyon halk, de kellően nyugtalanító hang : most lépj ki, amíg még nem késő! De valami mást is hallok, ami szinte ordít : ne hagyd el! Nincs több esély, ha megbánnád! Ez a szívem... persze, hogy ordít, ha egyszer szerelmes! De nem lehet, hogy a halknak van igaza?

Amikor a mi családunk beszélgetéseibe is befurakodik a politika, akkor már tényleg valami nagy gáz van.

...ritkán szólt, de akkor biztosan mosolyt csalt az arcunkra. Nem szándékosan - ő ilyen volt. A lelkesedés, amivel tett-vett a házikója körül, amivel megszerelte a menthetetlent. A sanda mosoly az arcán, amikor a 'csajáról' faggatták. Csak ült a vasárnapi ebédnél, ette, amit elé tettek, nem válogatott. Hallgatta a körülötte ülőket, néha oda-odaszólt, de ha úgy alakult, a csend sem zavarta. Ő nem akart felhajtást, a puszta jelenléte elég volt. Neki is, nekünk is. Mert ha Ő jött, volt indok, hogy összeüljön a család. Néma erő volt, egy biztos háttér. Könnyedén, pozitívan, mosolyogva élt. Ugyanígy éljen tovább mindenkiben, aki parányit is ismerte...

Vannak fiúk, akik abszolút nyerők lennének a lánynak, mégsem lépnek, sőt még csak jeleket sem küldenek. Haverként kezelik a lányt, piszkálódnak vele, nevetgélnek együtt, de nem történik semmi. Aztán a lány - ki tudja miért, talán csak elbizonytalanodik a megerősítés hiánya miatt, vagy fene se tudja, de - összejön a fiú egy barátjával. Ki tudja, miért. Talán mert a barátok alapvető értékekben hasonlóak. Vagy fene se tudja. Aztán itt vége is az el nem kezdődött románcnak, még ha szakít is a barát és a lány, ugyanis a fiú számára a barát exe tabu. A lány pedig nem lép, mivel ugye nem kapott jeleket.