...ritkán szólt, de akkor biztosan mosolyt csalt az arcunkra. Nem szándékosan - ő ilyen volt. A lelkesedés, amivel tett-vett a házikója körül, amivel megszerelte a menthetetlent. A sanda mosoly az arcán, amikor a 'csajáról' faggatták. Csak ült a vasárnapi ebédnél, ette, amit elé tettek, nem válogatott. Hallgatta a körülötte ülőket, néha oda-odaszólt, de ha úgy alakult, a csend sem zavarta. Ő nem akart felhajtást, a puszta jelenléte elég volt. Neki is, nekünk is. Mert ha Ő jött, volt indok, hogy összeüljön a család. Néma erő volt, egy biztos háttér. Könnyedén, pozitívan, mosolyogva élt. Ugyanígy éljen tovább mindenkiben, aki parányit is ismerte...