Felszállok a buszra, majd egy igen csinos nőcske szomszédságába ülök le, aki a barátnőjével csacsog. Nem látom az arcát, de oldalról nézve megállapítom, hogy elég komolyan néz ki. Aztán elkezdek lecuccolni, fülhallgatót-könyvet keresek, mikor is felém fordul. És ez az a bizonyos elkapott pillanat: teljesen megfeledkezik magáról, kizökken a "jó nő" szerepéből, csak bámul rám az arcán megjelenő, akaratlanul árulkodó fintorral. Ebből a röpke pillantásból is teljességgel belelátok, bele jelleme legmélyébe, ahol valójában végtelenül elveszett. A rosszindulat, a pozícióféltés, az irigység visszataszítóan süt le róla. Ez az a pillanat, amikor az először csodált nőből hirtelen elveszett, bizonytalan kislány bújik elő. És ez az a pillanat, amikor rájövök, hogy nem attól leszek jó nő, ha szép alakom van, a legújabb trend szerinti ruhákat és műkörmöt viselek. Természetesen rásegítenének, nem tagadom. De sokkal inkább ragyogok, és tűnök ki a masszából akkor, ha rendben vagyok önmagammal, ha kiegyensúlyozott vagyok, stílusos, és könnyedén tudok mosolyogni az ehhez hasonló -látszólag- negatív gesztusokon.