Éreztél már olyat, hogy sírni tudnál a boldogságtól? Színpadiasan hangzik, mégis ezt éreztem ma reggel hazafelé utazva, három óra alvás és egy átmulatott éjszaka után. És nem, nem valami szer hatása volt.

Felvázolom nagy vonalakban. Régi lakóhelyemen, régi és új, de egytől egyig szeretett barátokkal sikerült összehozni egy olyan házibulit, amivel megünnepeltünk egy szülinapot és rengeteg-sok sikeres vizsgát, teret adtunk egy feltörekvő dj-nek, vízipipáztunk, ittunk és örültünk egymásnak. De mindennek a hátterében részemről az önuralom kérdése állt: tudok-e úgy kikapcsolódni, hogy nem iszom feledékenyre magam, és nem csinálok olyat, amit egyéb körülmények között nem tennék - tehát tudok-é ésszel, méltósággal szórakozni. Kulcskérdés volt ez, mert a barátaimról nem tudok lemondani, de az összejövetelekkel járó folyamatos széteséseket sem tudom már magamban lerendezni. Arra jutottam hát, hogy változtatni kell, aminek próbája ez az este volt. Bátran mondhatom: jelesre vizsgáztam! A lehető legtöbbet hoztuk ki az estéből a lehető legértelmesebben.

Van olyan, hogy az ember csak akkor jön rá, hogy mi is lenne a legjobb neki, amikor megtapasztalja. Nem tudja, mi hiányzik, mi hibádzik, így nem jut egyről a kettőre, aztán jön egy látszólag abszolút nem témába vágó esemény, és rájön, mi is volt a hiányzó gyöngyszem.

El-elvoltam a hétvégi baráti bulikon, de valamiért mindig rosszabb közérzettel ébredtem másnap. Az volt a kérdés, megéri-e két pohárral többet inni, ha attól már pont abba az állapotba jutok, hogy meggondolatlanul cselekszem. Tényleg annyival jobban fogok szórakozni? És kérdés, hogy tényleg ilyen bulikra van-e szükségem? Most műfajt váltottunk, a régi behatárolhatatlan, értelmetlenül szétesős partik helyett beszélgetős-táncolós reggae-partira tértünk át - sosem fogalmaztam meg magamban, hogy ilyen hétvégékre lenne inkább igényem, de most, hogy megesett, már tudom, mi volt a hiba. Na meg az az utolsó két pohár pia, az ott maradt az üvegben.

Az estére úgy indultam, hogy egy komoly dilemma kellős közepén voltam, és sehogy sem jutottam dűlőre. Korábban csak olyan emberekkel beszéltem erről, akik csak helyeseltek, mert nekem akarnak jót, vagy mert nem akarnak megbántani. De kiderült: beszélni kell olyannal is, aki nem azt mondja, amit hallani akarsz. Valaki olyannal, aki a teljesen ellenkező oldalt képviseli, mert felhozhat olyan érveket, amik végre megbillentik a mérleg nyelvét egyik vagy másik irányba.

A reggeli ébredés után tehát most nem rándult gombócba a lelkem a felismeréstől, hogy már megint mennyire nem önmagam voltam, és mellesleg a fejem sem fájt. Az érzés, amikor tudod, hogy minden a helyére döccent, amikor rájössz, hogy képes vagy dönteni és változtatni... ettől került az arcomra az a levakarhatatlan mosoly, miközben csak bámultam ki a busz ablakán. És ettől éreztem azt, hogy végre boldog vagyok. Igazán boldog.