Ütöttelek, hogy neked is fájjon! Üvöltöttem, hogy gyűlöllek, hogy te is érezd! Hüppögtem, hogy én ennél jobbat érdemlek! De hogyan is érdemelhetnék jobbat? Miért is akartalak bántani? Szeretsz engem. Szeretlek téged. Olyan tűzzel, amely sosem fog kialudni. Amely talán felemészt mindkettőnket... de nekem ez kell. Nekem te kellesz. Még ha az imádat néha gyűlöletbe is csap át, akkor is. Örökkön örökké.

Szerintem emelem kalapom magam előtt, mert el mertem aludni úgy, hogy tudtam: az ágyam mögött valahol egy csimbók lapul; és nem álmodtam sem ízelt lábakkal, sem kitinpáncéllal! Így jár az ember, ha villanyt éget és ablakot tárogat egyszerre. Mármint, lesz egy csimbókja. Jobb esetben aztán bátorsága is.

Alaposan belém nevelt szokásom - ugyanis mindennapi veszekedés tárgyát képezte korábban -, hogy iskolából hazatérve az "ünneplő" ruhámat "itthonira" cseréljem. Néhány baleset után, mikor is kedvenc lila nyuszis pulcsimat vagy hímzett virágos nadrágomat sikerült kimoshatatlanra piszkolnom, automatikusan belém nevelődött a dolog. Így alakult ki ruhatáram alapvető két részlege: játszós ruhák és ünneplősök. Utóbbi nem lényeges - amit mindenkinek megmutatok, nyilvánvalóan nem tartalmaz vállalhatatlan darabokat. Na de a játszós szektor! Hajaj! Nem tárnám fel titkaim, csak egyetlenegyet, amiből ez a bejegyzés ihletődött... Mellesleg ebben a darabban ezidáig Anyukám és Kuckó-társaim láthattak, mivel úgy véltem, nekik úgysincs választásuk. Most azonban lelepleződtem: teljes gondatlanságból és figyelmetlenségből nem öltöztem át, mikor Big hozzánk érkezett... nem volt megrökönyödve, hiszen hozzászokott már a számára szokatlan stílusomhoz, ráadásul a fantáziájával sosem volt probléma... ezért inkább át is térnék a másik személyre, akit sikerült meglepnem: a postás. Ha kopogtatnak az ajtón, logikusan nem ölt villámgyorsan új szettet az ember, így hát postássrác csak mosolygott, majd elköszönés gyanánt törpillának nevezett. Vajon mi lehet a ruhadarab? Na vajon mi? Nah? Vajon?

Most figyelj: piii... most figyelj: ...rooos... most figyelj: ...keeer... most figyelj: ...tééész... most figyelj: ...naaad... most figyelj: ...rááág! Bingó! Vizuális típusok előnyben.

Miért van az, hogy a nő időnként váratlan, szokatlan és eszetlennek tűnő tetteket lép meg mondván, hogy keresi önmagát, a férfi viszont mindeközben marad a jól megszokott környezetében nyugodtan várva a nő csillapodását? Ennyivel jobb önismerő vagy ennyire igénytelen, ha lélektakarításról van szó?

Vannak még emberek, akik inkább megvárják a hétvégét, csak hogy valósan köszönthessenek meg, mintsem virtuálisan.

Úgy érzem, rég jelentkeztem új szereplővel, akinek még nevet is adtam, így hát ezennel ismerjétek meg Vegabyt. (Ne kérdezd! Ez lett, és kész.) Nos hát, Vegabyról egyelőre azt kell tudni, hogy ugyanazon iskolában szívják a vérünket, amivel ugyanolyan mértékben nem vagyunk megbékélve. Történt szombaton, 30Y koncert után sörömre várakozván, közben Vegabyval telefonálván, hogy közölte velem: ott szeretné hagyni szeretett iskolánkat! Mondanom sem kell, döbbenet és szomorkodás, ámulás és bámulás. Jajjj ne, Vegaby, ne csináld, ezt a keveset már kibírod, leküzdöd, megcsinálod, megcsináljuk, együtt, és a többi jutott eszembe rögtön, aztán rádöbbentem, hogy fél évvel ezelőtt még én is hasonlón töppprengtem. Majd rádöbbentem, hogy milyen jó, hogy mégsem. Mert rádöbbentem, hogy mindenhol szívás, ha úgy állok hozzá. Ezért ne úgy álljak hozzá, nemigaz? És ezt meg is mondom Vegabynak!

És mellesleg remélem megszokta a szemetek a nevet, igyekeztem segíteni... vegabyvegabyvegabygebavybegavyvagebyvagebyvbegybeagyvegavybeavyg

A hétvégi fesztiválozás jellemzése egyetlen mellérendelő összetett mondattal: "Tegnap is ma feküdtem le, ma is holnap fogok."

Köszönjük, Emese! Ennek fele se mese.

Az apró élményt, amely lelket öntene beléd, épp egy barát orozza el? Add neki, ha ő is megtenné érted, de ragadd meg, ha mégsem!

Végre találkoztam Szomszéd Sráccal, de bár inkább mégse! Így már cseppet sem rejtélyes. Nem ilyennek képzeltem - gumimacifeje van.

Parányi alvás után úgy indultam neki a tegnapnak, hogy csak éljem túl. Szóbeli vizsga, mondanom sem kell: az esélytelenek idegességével mentem be, daráltam el minden eszembe jutót, majd kaptam hármast! Azaz közepest! Ami nem egyes, határozottan nem! Teljes sokk.

Aztán a bejáratnál cigiző srácban kire ismertem rá? Az egy éve nem látott, kedvenc gólyatábori "páratlan páromra"! Akkor még bepálinkázva lelátóhoz ragasztózva találtam rá, egy évre rá a szigetes melegdiszkó előtt közölte velem, hogy gyereke lesz, most pedig politikai karrierjét egyengeti felelős családapaként. Vagyis hát, családapaként, inkább.

Feltöltődve vonszoltam el magam ezek után allergológiára, ahol fél órás várakozás után végre bejutottam a doktornőhöz, akiben kire ismerhettem rá? Na kire? Hát az ötödik óta nem látott osztálytársam és kedvenc riválisom anyukájára! Csevegtünk, kivel mi újság, majd mellesleg közölte velem, hogy októberig szedhetem a gyógyszert, mert bizony füvek, gyomok és én nem férünk össze. Juhhhéj.

Végül csak hazajutottam, csak bekapcsoltam az internetttet, és csak megtudtam, hogy az eleve vesztes menetnek ítélt múlt heti vizsgám is hármas eredményt hozott.

Mindebből csak annyit tudok leszűrni, hogy WTF?!