Olyan hajat sikerült vágatnom, amibe mindenki késztetést érez beletúrni. Élvezem, az a helyzet.

A kapcsolat eleji randikat idézte fel bennem az a mozizós délután, amit Biggel tegnap összehoztunk. Csevegtünk, nevettünk, filmet kritizáltunk és ölelkeztünk felhőtlenül. Majd jött a rész, ami viszont már az összeszokottakra jellemző: hazaesve gyorsan megvacsoráztunk - ő kenyeret kent, amilyet én enni szoktam, én kávét készítettem, ahogy ő inni szokta (mert tudom, hogyan szereti!) -, aztán szalonnasütős baráti összeröffenésre indultunk, ahol immár nem éreztem magam idegennek. Tündököltünk, nevettünk, össze nem vesztünk (!), majd a szobába belépve ágyunkban Nyuszi-ajándékot találtunk. Az együtt-elszenderedés a gyöngyszemek utolsója volt.
Összeállt a gyöngysor. Rég volt ilyen jó.

Ha végiggondoljuk... mindannyiunk életében van egy vagy több személy, aki a tartalék szerepét tölti be. Aki néha feltűnik az életünkben, feltupírozza az önbizalmunkat, s közben érezteti, hogy bármikor rendelkezésünkre állna. És akivel valójában sosem lesz ennél több a kapcsolatunk. Rossz-e ez vagy sem, nem tudom... de azt igen, hogy mindenkinek szüksége van erre. Mondhatjuk, hogy a párunktól megkapunk mindent - ami valószínűleg igaz -, mégis: a külvilágtól kapott visszaigazolás többnyire jótékony.

Születünk valahová, élünk ott bizonyos ideig, majd megváltozik az életünk: iskolát váltunk, jobb élet vagy munkalehetőség reményében családostul odébbállunk, szüleink elválnak. Új városba, új környezetbe kerülünk. Sokan átéltük ezt, sokan nem is egyszer. Vajon hová kötnek majd erősebb érzések? Ne adj' Isten, ha meghalnánk, hová temessenek? Sosem korai ezen töppprengeni. Nem tudhatjuk, mi lesz holnap.

Vidéki kis falucskákban a hátsó ajtón leszálló utasok előrekiáltva köszönnek el  a sofőrtől, akit tisztelet övez, köszönet illet. A fővárosi sofőröket észre sem veszik. Ők a busz egyszerű tartozékai, alkatrészek a gépezetben.

Lesz.rt egy madár.
Ez szerencsét hoz? Lehet.
De akkor is:

lesz.rt egy madár!!!

Az önhergelési folyamat nagyon durva agyszüleményekkel járhat. Mert lehet, hogy jogos a kiindulópontod, de ha túldramatizálod, nem veszik komolyan a problémád. Ilyenkor kell egy hozzád közel álló, mégis kívül-álló, aki képzeletben  felpofoz, vagy egyszerűen kiröhög. Mindkettő józanító hatású.

A barátnőknek azon típusába tartozom (tehát remélem, hogy van még rajtam kívül más ilyen elcseszett példány is), aki személyesen nagyon érdeklődő a barátait illetően, de amint hazaindulunk, részemről megszakad a kapcsolat a következő találkozóig. Nem azt jelenti ez, hogy nem szeretem őket. Dehogy! Csak erre is kiterjed az odázgató jellemem: eszembe jut délelőtt, de ááá, most dolgozik vagy biztosan alszik, inkább majd délután. És mire eljő a délután, kimegy a fejemből, majd így megy ez néhány napig, mire is az a helyzet adódik, hogy a másik fél gyorsabb volt - megint ők hívtak, én meg csak pirulok.

Szánom-bánom, és igyekszem, de ha egyszer tényleg mindig dolgoznak?! Írjak e-mailt. Tudom.

"Ti nem láttok bele az életembe!" Mondja ezt egy barát, aki azt várja, értsük meg az érzéseit. Mi értjük. Kívülállóként éppen ennyi szerep jut nekünk: megérteni és szembesíteni. Mert ő belülről nem látja, amit mi kívülről igen. Persze mi sem látunk a mélyére, de ha tetteivel még agyon is üti szavait, még nehezebb összerakni, milyen is ő valójában. És épp ez a felkavaró benne: töppprengeni a valódi énjén, holott azt hittem, példátlanul ismerjük egymást.

Stop! I'm not the number one enemy.

Hajnali fél 6-kor munkába vánszorgás közben matematikus ösztön tört elő belőlem: a 15Y-os buszt megpillantva automatikusan kettővel szoroztam, és máris a fülembe mászott a Sötét van dallama. Dúdolgatás, ritmusra dolgozás, napi elvárás túlteljesítése, majd egy órával korábban végzés lett az eredmény.
Music is the solution to everything.

A temetőben bolyongva félve kémleltem a sírokat. Akartam is, meg nem is megtalálni az övét. Kerestem-kerestem, de csak nem leltem. Egy keresztre vésve látni a nevét... mit éreztem volna? Talán jelnek vehetném: jobb, ha ennyiben hagyom?

Holland is far away...

Átrendezzük egymás életét. Amit megszoktunk, odébb toljuk, megválunk tőle; az új darabokat beépítjük, megszokjuk a frissített dizájnt.
Mert a saját berendezkedésünk nem mindig élhető.