Hogy mit kérek szülinapomra? Egy házat a hegy lábánál, három duci-cuki gyereket és Dukai Regina derekát. Lehetne? Léccilécciii!

megnyugvás

Big mindig azt mondta magáról, hogy ő egy pszichopata - neki ugyan nincsenek érzései. De nem igaz, ami nem igaz: azért jöttünk össze akkoriban, mert rögtön megláttuk egymás legbelsőjét. Látott engem, úgy igazán. És én viszont láttam őt, ott legbelül, dehogy üresen: tele érzésekkel! Ezért jöttünk össze. Aztán a dolog iróniája, hogy ezért is szakítottunk. Kapaszkodtunk a múltba, s közben nem láttuk meg a jelent: hogy ennyi sebet beforrasztani nem lehet...
Egy barátnőm gyakran mondogatta az exére, "örülök, hogy boldog", mire én fintorogtam, lehurrogtam: "a nagy francokat, ilyen nincs". És tessék, mégis van.
...Megláttuk a jelent, és továbbléptünk, külön-külön. Most mindketten olyan emberrel vagyunk, aki megért minket, bízik bennünk és türelmes velünk. Tiszta lappal kezdtünk új jelenbe, új emberrel. Itt a lehetőség, hogy jól csináljuk, hogy ezt most ne rontsuk el. És látni azt, hogy tényleg jól csináljuk, tényleg örömet okoz! Mert van, hogy két ember csak úgy tudja egymást boldoggá tenni, ha elválnak útjaik.

Kinézek az ablakon, és mit látok? Kutyusunkat, Müzlit és a falu alkoholistáját, Pista bát kommunikálni a kerítés két oldaláról. Müzli morog és ugat, Pista bá meg artikulálatlanul dünnyög. Nem lennének jóban, ha beszélni tudnának...

Mióta azt mondta az orvos, hogy Maminak egy hete van, jobban néz ki, mint az elmúlt időszakban bármikor! Makacs volt mindig is, hát miért most változna meg? Egyvalamire viszont jó volt ez a rémisztgetés: a halál szele közelebb hozott mindenkit. Ha csak egy kicsit is... Mami hagyja magát fésülni, kenegetjük, simogatjuk, masszírozzuk, ő meg közben csak mondja-mondja, nosztalgiázik, régi időkről mesél. S ha épp nem vagyunk ott nála, telefonon beszélünk, hogy mit kéne bevinni neki. Felváltva látogatjuk, aztán megbeszéljük, mi újság. Mi, akik csak akkor telefonálunk egymásnak, amikor... nem is, szinte soha. Lehetne ez akár egy szomorú történet is, de mi, szereplők nem annak érezzük. Ha nincs rá igény, nem kell erőltetni. Most van. És még erőltetni sem kell.

Bekerült az életembe egy férfi, akit a köznyelv azzal a rémes szóval illetne, hogy "mostohaapa". De ha ez a férfi jobban odafigyel rám, mint az "édes" apám valaha, akkor valójában ki is a mostoha? Kéri, hogy írjak, amint vége a vizsgámnak. Eljön velem meglátogatni Mamit, akit úgy ápolgat, mintha a saját anyukája lenne. Felhív, amikor Anyu nem tud. Együtt főzzük a vasárnapi ebédet, segít szervezni a diplomaebédet, munkát keres nekem. Mit is kívánhatnék még?

tehetetlenség

Az öregedés egy ijesztően elkerülhetetlen kényszere az életnek. Azt hiszi az ember, az ő szerettei örökké élnek, fittek-egészségesek, virgoncak - sosem lesz baj. Aztán eljön az idő, amikor hirtelen arcon csap a valóság... Két-három hetente látogattam Mamit, volt, hogy még ritkábban, de ő sosem morgott érte. Ha mentem, vidám lazasággal várt, mosolygott egyet, puszit adott kettőt, aztán ha meséltem, meghallgatott, ha nem, hát úgy is jó volt. Mentem egyszer - jól volt. Mentem másodszor - mintha fogytál volna, nem, Mami? Mentem harmadszor - Mami fekszik, nehezen mozog, fáj mindene. Mentem negyedszer - a kórházba. Mami odavan, feleakkora, mint volt, nem hall, nem ismer meg. És aztán közlik, hogy legfeljebb egy hét...
Nem igazán tudom elhinni. Nem is akarom talán. Főleg úgy, hogy közben jobban lett, viccelődik, zsörtölődik, fáradtan kacag.
Nem lehet, hogy mégis meggyógyul??? Majd biztosan jobban lesz, ha gyakran látogatom, viszek neki finomságokat, simogatom, fésülöm, kényeztetem! Mivel a hétköznapi ember nem ért az orvosláshoz, csak ennyi, amit tehet. Na de mi van, ha ezt sem lehet? Mert Mami nem éhes. Nem tud felülni, hogy fésülhessem. Nem hallja a szavaimat, ha beszélek hozzá. Mit tehetnék hát? Ott vagyok, csak úgy, jelen vagyok, és próbálok bízni a nővérekben, orvosokban, hogy mindent megtesznek érte. De valljuk be, elég nehéz ez, miután a kezünkbe nyomnak egy listát a gyógyszerekről, amiket be kell szereznünk... Nekünk! Miután fizettünk nekik a napi ellátásért, nem fér bele, hogy gyógyszert biztosítsanak! Aztán Mami panaszkodik, hogy inna teát, de nem kap; hogy inkább nem eszik, mert nem cserélik ki a pelenkáját. Hát akkor hogyan is gyógyuljon meg? Mintha benn tartanák meghalni... Erre viszont nem találok szavakat.