Az öregedés egy ijesztően elkerülhetetlen kényszere az életnek. Azt hiszi az ember, az ő szerettei örökké élnek, fittek-egészségesek, virgoncak - sosem lesz baj. Aztán eljön az idő, amikor hirtelen arcon csap a valóság... Két-három hetente látogattam Mamit, volt, hogy még ritkábban, de ő sosem morgott érte. Ha mentem, vidám lazasággal várt, mosolygott egyet, puszit adott kettőt, aztán ha meséltem, meghallgatott, ha nem, hát úgy is jó volt. Mentem egyszer - jól volt. Mentem másodszor - mintha fogytál volna, nem, Mami? Mentem harmadszor - Mami fekszik, nehezen mozog, fáj mindene. Mentem negyedszer - a kórházba. Mami odavan, feleakkora, mint volt, nem hall, nem ismer meg. És aztán közlik, hogy legfeljebb egy hét...
Nem igazán tudom elhinni. Nem is akarom talán. Főleg úgy, hogy közben jobban lett, viccelődik, zsörtölődik, fáradtan kacag.
Nem lehet, hogy mégis meggyógyul??? Majd biztosan jobban lesz, ha gyakran látogatom, viszek neki finomságokat, simogatom, fésülöm, kényeztetem! Mivel a hétköznapi ember nem ért az orvosláshoz, csak ennyi, amit tehet. Na de mi van, ha ezt sem lehet? Mert Mami nem éhes. Nem tud felülni, hogy fésülhessem. Nem hallja a szavaimat, ha beszélek hozzá. Mit tehetnék hát? Ott vagyok, csak úgy, jelen vagyok, és próbálok bízni a nővérekben, orvosokban, hogy mindent megtesznek érte. De valljuk be, elég nehéz ez, miután a kezünkbe nyomnak egy listát a gyógyszerekről, amiket be kell szereznünk... Nekünk! Miután fizettünk nekik a napi ellátásért, nem fér bele, hogy gyógyszert biztosítsanak! Aztán Mami panaszkodik, hogy inna teát, de nem kap; hogy inkább nem eszik, mert nem cserélik ki a pelenkáját. Hát akkor hogyan is gyógyuljon meg? Mintha benn tartanák meghalni... Erre viszont nem találok szavakat.
