Éppen sorban állok, előttem két lány rendeli az ebédjét. Mindketten magasak, hosszú lábúak, karcsúak. Egyikőjük rövidre nyírt, fekete hajjal, bokáig érő, piros bőrkabátban, nyakában feszület. A másiknak hosszú, lángoló vörös haja, fekete körmei és hosszú farmerből szaggatott rövidnadrágja van áttetsző fekete harisnyával. Ennyire emlékszem a részleteket tekintve. A lényeg úgyis a hangulat, amit keltettek bennem. Egymásba karoltak, mosolyogtak, előbbi puszit nyomott barátnője ajkaira, és várták, hogy a pultos srác kiszolgálja őket. Ezek után persze kíváncsian figyeltem a reakciókat. A srácét, a másik sorban állókét, később meg a szomszéd asztaloknál ülőkét. Mindenkiét. Sejthető, mit vártam. Grimaszokat, bámuló szempárokat és így tovább. De mit is mondjak? Nincs mit. A tekintetek egy pillanatra rájuk szegeződtek, aztán továbbsiklottak a következőkre. Semmi megvetés, semmi lenézés, csak egy pár voltak a sok közül.

És ez jó, mert ez Budapest. Itt nincs min meghökkenni.