Adott egy hatalmas, tágas színházterem. Nézőtere üres, így minden apró nesz sokszor hangosabbnak hat. A színpadon megjelenik valaki, előtte egy szál mikrofon. Körülnéz, nyugtázza, hogy egyedül van, megigazítja nyakkendőjét... és énekelni kezd. Hangja elsiklik a legkisebb zugokba s vissza. Mindenhol a torkából kiáramló varázslatot hallani. Nem is sejti, hogy valaki ott ül a legfelső sorban, a páholy árnyékában. Nem is sejti, hogy lehunyt szemmel őt hallgatom, hogy hangjától összerezzen bőrömnek összes pórusa. Nem, ő csak énekel, finoman, komolyan, minden színjátszás nélkül, tüdejének erejét visszafogva. Aztán belép mögötte egy, két, három, végül ki tudja, hány zenész. Egyesével, néma léptekkel helyezkednek el, majd hirtelen egyszerre mozdulnak: ők és a torok egyszerre feszülnek! Lökés a mellemen, szívdobogás. Magamról teljesen elfeledkezve hallgatom, hullámzik minden, szédülök kissé Isten tudja, mennyi ideig. Csendesedni kezdenek, végül elnémulnak, fejüket meghajtják, majd nesztelenül kivonulnak. És én csak ülök ott, megbabonázva,  zúgó fejjel a fájó csendben, s azon tépelődöm: vajon hol vagyok?