Jó, ha vannak emberek, helyek, körülmények, amelyek és akik motiválnak, de ennél sokkal fontosabb, hogy önmagunkra akarjunk büszkék lenni. Az ösztönzés belülről fakadjon - amit teszünk, elsősorban saját magunkért kell tennünk. Persze nem egoizmusra biztatok, inkább egy egészséges szintű önszeretetre. Kell, hogy az ember legyen képes meggyógyítani önmagát. Amikor belesüllyed a tétlenségbe, ömagát kell meggyőznie, és rávenni a fejlődésre. Van, hogy csak egy bizonyos ember miatt kezdünk bele valamibe... De mi lesz, ha nem tud mindig odafigyelni ránk és biztatni minket; ha
kiderül, hogy ő ezt nem is tartja olyan fontosnak; vagy ha - ne adj' Isten - eltűnik az életünkből? Elvész a mozgatóerő, mi pedig visszasüppedünk a kényelmes fertőbe...
Talán el kell telnie egy adott életszakasznak ahhoz, hogy belássuk: nem másoknak élünk. Lehet motiváció a velünk szemben támasztott elvárás, de közben nekünk is akarnunk kell teljesíteni, máskülönben kudarcra van ítélve az igyekezet.
