"Ti nem láttok bele az életembe!" Mondja ezt egy barát, aki azt várja, értsük meg az érzéseit. Mi értjük. Kívülállóként éppen ennyi szerep jut nekünk: megérteni és szembesíteni. Mert ő belülről nem látja, amit mi kívülről igen. Persze mi sem látunk a mélyére, de ha tetteivel még agyon is üti szavait, még nehezebb összerakni, milyen is ő valójában. És épp ez a felkavaró benne: töppprengeni a valódi énjén, holott azt hittem, példátlanul ismerjük egymást.
2 megjegyzés:
Azt hinni, hogy ismersz valakit és valójában ismerni, két külön dolog. Lehet hogy ismerted... de az ember folyamatosan változik, erre belső késztetésünk és külső hatások miatt van szükség, ez az élet rendje. néha pozitív, néha negatív, de ezt mindenkinek magában kell lematekozni. Várni azt, hogy valaki megértse az érzéseit pedig lehetetlen annak, aki nem élte át ugyanazt, vagy ha át is élte, rég elfelejtette már...
Egyetértek... Teljesen ismerni a másikat lehetetlen és értelmetlen - ismeretlen részek mindig lesznek.
Amivel én nem tudok mit kezdeni, az az ellentmondás, ami viszont az ismeretlenből ered. Nem ismerhetek minden körülményt, így pedig nem érthetek meg mindent.
Amit tehetek: várni a helyzetet, hogy átéljek vmi hasonlót (ha szeretném, ha nem). Akkor majd utólag összeáll a kép.
(Időközben erre kellett rájönnöm.)
Megjegyzés küldése