Csendes, visszahúzódó, szerény lány, szegény családból, a helyi általános iskolában skatulyába zárva. Kikerülve a stigmából, új környezet, új célok (vagy régiek, csak titkoltak?): küzd, sportol, hajt, barátokat szerez. Az őszinte fajtából. Régóta nem hallani felőle. Az osztálytalálkozón szégyenlősen, de mosolyogva reagál a kérdésekre, majd megint eltűnik. Az újabb híreket róla fészbúkon látom - megkeresett, megtalált. Nem változott semmit: küzd, sportol, hajt, barátokat őriz. És ha lájkolják a képeit, megköszöni egyesével...

Azt a rongyosra idézett mondatot kell ismét felhoznom, miszerint minden relatív. Ami ehhez képest így van, az ahhoz képest pont nem. Ami itt ilyen, az ott olyan. Ami itt szépnek számít, az ott fabatkát sem ér. Mi lenne, ha a mi társadalmunkban is ugyanazt a szót használnák az egészséges húscafatra, a nőre meg az adakozó fehér emberre? Azt hiszem, hálával tartozunk az európai kultúra megteremtőinek, no meg a feminista mozgalmaknak - még ha próbálom is levetkőzni az efféle megnyilvánulásaimat. Mert hát csak nem jó egy húsmarcanggal egyenlőnek lenni...

Mélyen deportált blúz meg Kurt Cobain kardigánja? Nem a legkönnyedebb irodalom, sokszor töppprengeni kell a megértéshez -és néha még így sem sikerül-, mégis azt mondom, mindenki olvasson valamit Esze Dórától - egyedi, elvont, eszméletlen! Vagy netán eszetlen? (kackac)

Péntek este, ablakom alatt hangoskodó bagázs, fejemben emlékek, véremben pezsgés, mégis alvásra kell intenem magam - vajh milyen álmokra számítsak?

Mindenki érdemel még egy esélyt. Aztán talán újabbat és újabbat. Sokszor nem olyan egyszerű, amilyen egyszerűen magyarázzuk: elromlott? ennyi volt. elrontottam? hát bocsi. elrontottad? pápá. Mi van, ha idő kell, hogy benőjön az ember feje lágya? Ha idő kell ahhoz, hogy rádöbbenjen, mit is szeretne, vagy összeszedje erejét a küzdéshez? Senkitől sem jogos ilyet kérni, mégis meg kell próbálni: új esélyt, türelmet, kitartást.

Érthetetlen számomra, hogy hogyan szövődhet két, alapjában véve különböző ember között életre szóló barátság. Az egyik folyton feladja az elveit, mindig változtat, szeleburdi, felelőtlen, mindig pozitív, a másik meg fikarcnyit sem hajlandó engedni saját elveiből, határozott, céltudatos, mindig földhözragadt. A sors fintora, hogy mindkettejük a másikhoz ijesztően hasonló párt talál magának: a köztük lévő összhang a párkapcsolatban már messze nem olyan teljes. Persze jóbarátnők lévén elsírják egymásnak a súrlódásokat, amikor is jön a konfliktus: panaszkodásuk gyakorlatilag egyenlő egy, a másik elé tartott tükörrel. Szembesítik egymást azzal, amivel mondjuk egy nem-homlokegyenest-különböző, nem-ijesztően-hasonlító-párral-rendelkező barátnő nem szembesítene. És ezzel szerintem meg is van a kapocs, amely összeköt...

Először egyszerűen mérges voltam: nincs egy jegyrevalóm Faithlessre? Legközelebbre összekaparom, kerüljön bármibe! - gondoltam. Most viszont már kifejezetten fáj a szívem: feloszlanak -befejezik, vége, finito!!!-, de előtte még lenyomnak egy magyarországi koncertet, és én nem leszek ott?! Nemár.

"Gyermekként azt tanuljuk, legyünk jók, osszuk meg a játékainkat, együk meg a zöldséget, és ha nem tudunk kedveset mondani, ne szóljunk egy szót se. De ha minduntalan elharapjuk a nyelvünket, egyre kevésbé fogjuk ismerni egymást... És ha kíméljük mások érzéseit, eltitkoljuk a magunkét... És ha eltitkolod az érzelmeidet, előbb-utóbb megbánod..."

"Mert néha a valóság egyszerűen nem elég." És akkor mi van, ha kiszínezem, ami szürke?! Nem arra akarok koncentrálni, ami fáj, idegesít, kétségbe ejt vagy hányingert kelt. Azt akarom látni a világban és az emberekben, ami jó bennük! Ettől még korántsem tökéletesek. Sem ők, sem a világom. Aki ezt hiszi, sosem hallott meg igazán.

"Nem titok, hogy a számok uralják az életünket. Talán ezért gyűlöltem őket mindig."

A lehetséges kimenetelek számbavételét mindenki más-más tempóban végzi. Először mindenki hezitál. A különbség köztünk a töppprengős időszak hosszában rejlik. Tehát tulajdonképpen nincs határozatlan ember. Minden csak elegendő idő kérdése. 

Az ember mindig két véglet között táncol. Mindig két pólus közt kell helytállni. Vajon melyik vonz magához? Most nincs angyal és ördög a vállaim felett. Most az eszem és a szívem viaskodik.

Én elmentem a partiba félpénzzel. Sz.r bort vettem a kocsmában félpénzen. Tárcám mondta: jajjajjaj! Gyomrom mondta: hajjajjaj! Kárikittyom sálálálá elfogyott a félpénzem!

(De volt egy olyan esténk, amire már igen régóta sort illett volna kerítenünk. És amin elvesztettem a "szüzességem". Kétszer!)

Esetemben most a tipikus helyzet áll fenn: jobb vállam felett angyalka, bal felett kisördög. Önző, hedonista állat legyek ezen a hétvégén, vagy jövőjét és szociális helyzetét komolyan vevő, felnőtt nő? Két éjjelt átpartizni és nem törődni az anyagiakkal, amikor minden garas számít?

Ki kell ereszteni a fáradt gőzt. De a fizetnivalót senki sem pengeti ki helyettem.

Egyszer élünk! De megéri egy party miatt?
...

Nem folytatom. Úgyis elmegyek. Legfeljebb sz.r bort iszom.

Vannak mondatok és helyzetek, amelyeknek kiejtése vagy megtörténte még boldog időszakban is törést okoz egy kapcsolatnak. Hát még ha semmi sincs rendben?! Azt mondják, a tetteknek súlya van - de néha egyetlen szó is felér egy szívdöféssel.

Ha az iskolában üldögélve a furcsa, folytonos és már-már idegesítő cuppogós hangra azzal a magamnak adott magyarázattal nem fordulok hátra, hogy biztos egy szegény fogyatékos hallgató, az azt hiszem, erősen jelzi, hogy belém férkőzött a társadalomközpontú szemlélet. Tehát máris volt értelme ebbe az iskolába járni. Legalább ezért. Még ha csak egy idegesítő gerlepár nyalifalija is volt. (Hogy lehet így csókolózni, most komolyan?!)

A némaság néha kifejezőbb. Csak az érti, akinek szól.

Húszévesen ha befogod a szád, gyáva alamuszi vagy, aki nem áll ki az igazáért. Hatvanévesen ezt már bölcsességnek hívják.

Bizonyos szinten mindenki fogyatékos... Látsz a sötétben, mert gyártottak lámpát, amit felkapcsolhatsz. Át tudsz szelni folyókat, mert eszkábáltak neked hajókat. Itt minden mások műve, mások segítsége - neked, nekünk, önmaguknak. Minden akadálymentesítve van, hogy még a kisujjunkat se kelljen mozdítanunk.

De te össze tudsz rakni egy autót, hogy elgurulj vele A-ból B-be? Kétlem.

És egy kerekesszékes fel tud gurulni segítség nélkül a járdára? Ritkán.

 Pedig nem kellene hozzá bonyolult szerkezet.

Itt minden a tálaláson múlik! Ha úgy viselkedsz, mintha jó nő lennél, az is leszel. Ha előadod, hogy értesz hozzá, el is hiszik, és ha azt mondják a reklámok, hogy a legújabb autómodelltől macsó leszel, meg is veszed, akutyafáját!

Gusztustalan.