egyedüllét kontra magány

Hosszas megfigyeléseim alapján arra a következtetésre jutottam, amely konklúziót szerintem már majd' minden ember levonta magában, de azt hiszem, nem árt nevén is nevezni azt a gyereket... szóval azt hiszem, kimondhatom, hogy a leghangosabb és -harsányabb emberek véleményem szerint a legsérültebbek ott belül.
>>  "...aki az asztalon táncol, annak fáj igazán,
>>   ő ugrándozik a kamu-party vigaszán..."

Gondolok most az olyan emberekre, akik folyton társaságban mutatkoznak, nem mernek sehol egyedül megjelenni, nyüzsögnek, jönnek-mennek, mert attól félnek, hogy lemaradnak valamiről vagy kimaradnak valamiből. Félnek a egyedülléttől, amikor szembe kell nézniük saját hibáikkal vagy fájdalmaikkal. Nekik az egyedüllét magányt jelent.

Aki vállalja azt, hogy igenis most egyedül akarom tölteni a szombatestém -teszem azt- egy könyv, egy film vagy egy kád habos víz társaságában, az sosem lesz magányos. Mert ha rendet tud tenni odabenn, rendben lesz önmagával, tehát rendben lesz másokkal.

És ezzel megszegtem azt az általános fogadalmam, hogy nem általánosítok, szóval hozzá kell fűznöm: kivételek mindig vannak.