Először: "Nem tudnád levenni a harisnyád? A fekete nem lesz jó."
Nyilván a csupasz lábnak látszódni kell.

Aztán: "Ne a lányokat ajánlgasd, inkább a nyereménypálinkát!"

Kicsit később: "Miért a pálinkát ajánlgatod, mikor itt vagytok ti, ennyi szép lány, akikkel lehet fotózkodni?!"

És végül: "Te inkább ne legyél rajta a képeken! A főnök nem szeretne szemüveges lányt..."

Mit is mondjak erre? Fail. A hostesskedés nem nekem való.

Rettentő érzés lehet olyan munkát végezni nap mint nap, ami a személyiségeddel és az értékrendeddel ellentétes. Sokan mondják, hogy ez csak munka - megcsinálod, mert muszáj, és kész, nem dől össze a világ.

Hát dehogynem! Gyomorgörccsel várni, mikor leszel már túl rajta? Egy napig is sok. Mégis könnyebb, ha van valaki, aki azt mondja: "Nem kell menned, ha nem akarsz. Megoldjuk!"

Persze, így is elmész, mert vállaltad, mégis... gombóc nélkül, mázsákkal könnyebb szívvel. Mert tudod, hogy bármi lesz, Ő ott áll mögötted.

hierarchy

Elkezded a legaljáról, gürizel, apránként haladsz előre. Több pénzt kapsz ugyan, de még mindig te vagy az, akinek dirigálnak. Aztán egyszer csak kapsz egy lehetőséget, vége a koszos munkás időszaknak. Embereid vannak, akiket te utasítgatsz. És letolnak a feljebb állók, ha véletlenül megfeledkezve pozíciódról besegítesz a munkásoknak. Akkor most hogy' is legyen? Ne nézzenek tuskónak a beosztottak, s közben tiszteljenek a felettesek is. Aranyközépút, amit meg kell találni, de csak keveseknek sikerül. S akinek nem, az is inkább a felettesek felé húz. Mert ki az, aki inkább a munkással akar jóban lenni? Cöhhh.

Éppen sorban állok, előttem két lány rendeli az ebédjét. Mindketten magasak, hosszú lábúak, karcsúak. Egyikőjük rövidre nyírt, fekete hajjal, bokáig érő, piros bőrkabátban, nyakában feszület. A másiknak hosszú, lángoló vörös haja, fekete körmei és hosszú farmerből szaggatott rövidnadrágja van áttetsző fekete harisnyával. Ennyire emlékszem a részleteket tekintve. A lényeg úgyis a hangulat, amit keltettek bennem. Egymásba karoltak, mosolyogtak, előbbi puszit nyomott barátnője ajkaira, és várták, hogy a pultos srác kiszolgálja őket. Ezek után persze kíváncsian figyeltem a reakciókat. A srácét, a másik sorban állókét, később meg a szomszéd asztaloknál ülőkét. Mindenkiét. Sejthető, mit vártam. Grimaszokat, bámuló szempárokat és így tovább. De mit is mondjak? Nincs mit. A tekintetek egy pillanatra rájuk szegeződtek, aztán továbbsiklottak a következőkre. Semmi megvetés, semmi lenézés, csak egy pár voltak a sok közül.

És ez jó, mert ez Budapest. Itt nincs min meghökkenni.