Szavaidnak hitelt a kimondott és betartott ígéretek jó aránya ad. Most komolyan!, Ezúttal tényleg! és a többi ismerős frázis. Akkor tényleg úgy is gondolod, ezt nem vitatja senki, de kérdés, meddig tart a lendület. Ha megígéred, gondold is végig, képes vagy-e teljesíteni! Hogy megéri-e, hogy tényleg akarod-e, hogy egyáltalán változtat-e az valamin. Ha nem: hajtóerő sem lesz, s az ígéret ígéret marad. Ekkor veszted hiteled; ha csak apránként is, de biztosan. Azt pedig újra felépíteni nagyon nehéz - ha egyáltalán lehet azt valaha.

Azt hiszed, neked már nem jár jobb? Hogy ez a kapcsolat a sorsod? Ha meg kell magad erőszakolnod, és nehezedre esik folyamatosan kompromisszumokat kötni, biztosan nem jó helyen vagy. És főleg nem jó emberrel vagy. Igenis van olyan, hogy szinte össze tudnád törni, annyira szereted. Tényleg lehet, hogy néhány különtöltött óra is hiányérzetet kelt benned. Létezik az, akivel kérdések és kételyek nélkül tervezheted a közös jövőt; aki csak nevet, ha harapós vagy, és pillanatok alatt eloszlatja a rosszkedved. Akinek a hibái miatt bár először morogsz, végül mindig elneveted magad, annyira eltörpülnek minden más mellett. Ilyenkor a kompromisszumok is apró szívességeknek tűnnek, amelyekre mindig találsz viszonzást. Egy ilyen emberrel le lehet élni egy egész életet. Egy tökéletes életet.

Rossz hasonlat egy kiskutya és egy gyerek párhuzama, mégis lehet benne igazság. Előbbin gyakorlunk utóbbira: ha nem tudjuk egy kutyának gondját viselni, erősen megfontolandó a gyerekvállalás is. Na meg ha nem tudok mit kezdeni az érzéssel, amit egy kiskutya vált ki belőlem, mi lesz velem majd, ha egyszer egy bébit tartok a karomban? A kutya strapabíró, ha dögönyözöm, visszavakkant, kezet rág, elugrik, viháncol. A kisbaba mit csinál? Legfeljebb bömböl meg sikongat, ha már majdnem megfullad az anyja arcától. Szegényke, előre sajnálom, de addig is, esküszöm, kicsit megemberelem magam!

Valahol legbelül talán mindenki szörnyeteg. Mindenkiben ott motoszkálnak az irigység gyökerei, a kárörvendő kívánságok és a perverz gondolatok. "Ember embernek farkasa", így kezdődött minden. Aztán jött a civilizáció, kialakultak bizonyos normák, amelyek az emberekben gátakat hoztak létre. Önkontroll - így hívják ezt. A különbség köztünk mindössze abból adódik, hogy kibe milyen mélyen vésődött bele az adott társadalom szabályrendszere. Van, aki annyira elsajátította, hogy meg sem hallja az ösztön hangjait, és van, aki gátak és gátlások nélkül él - aki farkas maradt. Persze más az, aki csak az egyéb játékszabályokat hagyja figyelmen kívül, vagy az, aki társai kárára van normanélküliségével. Ez utóbbi talán a véglet véglete. Kérdés, hogy mihez mérten ítéljünk meg valakit... Mert fontos a származás - mindenfajta rasszizmust mellőzve: a lényeg, hogy ki milyen társadalomból jött, mivel ő az ottani normákat ismeri és sajátította el, azokhoz igazodik; de milyen mélységekig menjünk el? Egy társadalom ugyanis még mindig nem egy homogén csoport. Jöhetett az a valaki az üzleti elitrétegből és a vidéki tanyavilágból is - itt is, ott is más-más az értékrendszer.

Áramot vezettem a kerítésbe, mert lopják a termésemet. Abból élek, azt eszem, hát megvédem azt, amim van. Csakhogy emberéletet néhány zöldségért?

Beadtam az anyámat egy idősek otthonába. Ott foglalkoznak vele, én úgysem értek hozzá. Nincs időm pesztrálni, van viszont pénzem, hát mi mást tennék? Vegyem magamhoz a saját házamba és ápoljam én? Szó sincs róla. A gyermeki hála már csak a hagyományőrző gondolkodásmódban él, ott viszont nem is kérdés, mi lenne a helyes megoldás.

Az egyénre mindenképpen hat a környezete, ezt kikerülni nem lehet. Ezért a hangsúly az alkalmazkodóképességen van. Egyrészt egy másik társadalmi csoportba csöppenve bizonyos mértékben alkalmazkodni az ottani normákhoz. Másrészt - és főleg - alkalmazkodni egy egyetemes jó-rossz rendszerhez. Talán van ilyen, nem tudom. Csak remélni tudom, hogy valahol legbelül mindenki érzi a határokat, amelyeken belül képesek vagyunk boldogulni. Mi is és környezetünk is.