Költözéseim dacára életem egyetlen állandó pontja mindig megmaradt: a háziorvosom. Minap úgy döntöttem, meglátogatom, úgyis rég láttam. Namármost az orvosi rendelő az a hely, ahol a legtöbb nem-kívánt pillantást vetik egymásra az emberek. Üldögélnek két sorban egymással szemben, mint a verebek a villanypózna drótjain, és nézegetik a fehér falat vagy a tejesített ablaküveget, majd ha azon már az egész koszfolttérképet kívülről fújják, csak elkövetkezik a pont, hogy vigyázó szemeiket egymásra kell vetniük. Először csak a cipőiket (pfujjj, milyen koszos! vagy nézd már, eljött otthoni papucsban!), aztán ruhamustra, alakkritika, és végül a kínos összepillantások. Ezért is jó, ha az ember felfegyverkezik egy másik embertársával, akivel a beszélgetés köntöse mögé lehet bújni, vagy ráérő társ híján, ahogy én is tettem legutóbb, könyvet lehet kézbe venni. - Így legalább nem kérdés, hová helyezd a tekinteted.

Ezzel a megoldással viszont szokatlan tapasztalatokra tehetsz szert. Ahogy én is tettem legutóbb...

A rendelőbe érkezve nyugtáztam, hogy szokásukhoz híven a kartonozó kedves nénijei a rendelési idő kezdete után fél órával még mindig nem kartonoznak. Leültem hát rögtön az ajtó mellé, szemben öt darab idősödő várakozóval. Könyvet vettem a kezembe, hangok alapján - na meg a fektetett ovális látóterembe sétáló lábakból - feltételeztem, hogy összegyűltünk néhányan. És akkor megtörtént a rettenet: kinyílt a kartonozó ajtaja! Balról ezt hallottam, szemből meg azt láttam, hogy mint a keselyűk a dögre, törnek az ajtó felé - és így felém is - az emberek. Megrémültem, de hamar észbe kaptam, hogy hoppá, nekem is törtetnem kell, ha még ma haza akarok érni. Na és ekkor derültek a valódi jellemek: ki a figyelmes és udvarias; ki a közömbös, "csak ne szóljanak hozzám" típus; ki pedig az, aki kiköveteli nekijáró jogait, és még véletlenül sem hagyja megcsorbítani azokat.

Mindegyiket volt szerencsém tapasztalni. Az idős urat, aki elé teljesen véletlenül sodródtam, pedig időben utána érkeztem - s ő mégis mosolyogva jegyezte meg, hogy "Márquez? Hát igen, vannak még értékek a Földön.". Majd az ő ellentettjét: a zsémbes nyanyát, aki hat darabra törte a vállam, miközben elémdübögött ezzel: "Azt hiszem, a kishölgy ráér.". Mire a jólneveltségem hibájából nyeltem egy nagyot, mégis kiült az arcomra egy igen kifejező fintor, ezt látva pedig egy félmosolyt pazarolt rám a Közömbös, akit éppen harmadszor taposott meg a Zsémbes.

A kényszer tehát nagy úr, avagy sok jó ember kis helyen is tömeg.