Vannak baráti találkozások, amelyek feltöltenek, és vannak, amelyektől ezt várjuk, mégis rosszabb közérzettel térünk haza, mint amilyennel elindultunk. A barát ugyanaz. A találkozás más, és talán a hullámhossz.

Az a helyzet áll fenn...... hogy kiszedtem az F betűt a helyéről, és nem tudom visszatenni, de ez teljesen lényegtelen, tehát..... közeledik PaFFFe, amely éppen-pont a szülinapomra esik, így hát logikusan ott fffogom tölteni a szülinapom, ami miatt persze az egyik szemem nem győz kacarászni, a másik viszont nagyon-nagyon szomorkodik, ugyanis hiába ünnepelnek velem ott sokan - ha ismernek, ha sem -, azért mégiscsak hagyok itthon embereket, akikkel úgy általában a születésem napján osztozni szeretek. Szeretnék.

De hát: ilyen ez az igazságtalanság. Mindenki nem lehet ott, ahol én. Vagy mégis...?

Sokszor túl sok bizalmat szavazok arra alkalmatlan embereknek, és túl keveset olyanoknak, akik megérdemelnék. Hogyisvanez?

Akkor aludtam el, mikor a nap felkelt. Rég volt ilyen, a Kuckó óta nagy ritkán.

Vannak emberek, akik egyszerűen nem tudják kezelni, ha kedveskednek velük vagy bókolnak nekik. Hogy mitől lehet ez... talán gyerekkorukban nem dicsérték őket eleget. De ez sem lehet igaz mindenkire - én sem tudok mit kezdeni egy hirtelen jött szépvaggyal, rögtön hárítok, pedig engem szeretett Anyukám. Szavakkal is.

Sokkal inkább önbizalom kérdése, azt hiszem. Mert van, aki azt is gondolja magáról, hogy okos-ügyes-jóképű, és van, aki ugyan nem így gondolja, de tudja, hogy a szerénykedéssel csak "rombolja az imidzsét". A többiek viszont továbbra is ügyetlenkednek, ha őszintén és pozitívan közelednek hozzájuk, pedig csak hagyni kéne magu(n)kat, és mellesleg elhinteni egy laza köszönömöt. Mert ahogy mi megítéljük magunkat, úgy befolyásoljuk mások véleményét is.

Két dologra hívták fel a figyelmem a közelmúltban: hogy szeplősödik az orrom, és hogy szeretem a fárasztó szóvicceket. Mindkettő megdöbbentett.

Nem mentem Bighez, inkább itthon maradtam gondolván, hogy nem hagyom szegény Anyukámat ilyen sokszor egyedül. Erre ő nem fogja magát, és nem elmegy motorozni?! Az azért vagány, nem? (És még mindig nincs itthon! Lesz ám nemulass, ha hazaér!)

Siófok-szelet érzek a beáramló levegőben. Kár, hogy már tavaly sem volt olyan, mint rég...

Hipergyorsan beszélő, hipersokat lábdobogtató, lúzerecske tizenhétéves fiú csajozós problémáit voltam kénytelen végighallgatni egy újabb sikeres buszozásom során. Bölcsességeit inkább idézném:

"Nyáron komoly kapcsolatot keresni? Az hülyeség! Akkor mindenki csak dugni akar." Aztán... az általa alkotott  definíció szerint a komoly kapcsolatban "két hónapig semmi szex, és legalább fél évig tart". Továbbá szép lábú, formás fenekű, szexi hasú, legalább vállig érő hajú, komoly kapcsolatra alkalmas leányzót keres - az arc nem fontos (na meg semmi egyéb.) És végezetül egyébként, mellesleg "minden lány ribanc".

Azt hiszem, nem a tapasztalat beszélt belőle, és őt meg a kritériumait elnézve: nem is fog! Szóval kedveském, remélem majd kinövöd. Ezt kívánom néked.

Azt várjuk az élettől, hogy mindent elérjünk, s annak ráadásul ne legyen izzadságszaga. Vagyis tegyék elénk a sikert, az eredményeket. De ha másoktól kapjuk, nem fogjuk megbecsülni. Ha egyáltalán megkapjuk. Meg kell érte küzdeni, ha tetszik, ha nem. Nehéz ez, főleg, ha nagy a cél és távoli. Erre viszont itt vannak azok, akik szeretnek minket. Velük könnyebb lehet. Velük sikerülhet. Csak merjünk támaszkodni rájuk.

(Kis löket, ha mégsem megy...)

Panelban lakni egy dologért biztosan vicces: részesévé válunk legalább három másik lakás életének - egy alattunk, egy felettünk, egy pedig mellettünk. Optimális esetben. Na már most nézzük az én esetemet! Negyedik emeleti lakás a négyemeletes épületben - felső szomszédot tehát nem érdemes keresni (optimális esetben). A szobám alatt egy idős házaspár tengeti mindennapjait határozottan nem hangosan, tehát azon kívül, hogy a lépcsőn felfelé mászva sokezredszer látom az ajtóra vésett nevüket, nem sok információt sikerült összeszednem róluk. Maradt tehát az oldalszomszéd. Hm... Anyukám legjobb tudomása szerint egyedülálló, húszas évei közepén járó fiatalemberről van szó, aki az exe kiköltözése után legényéletre váltott. Az én legjobb tudomásom szerint pedig reggel olyan korán indul dolgozni, hogy konkrétan még senki sem látta, késő este pedig egyszerűen hazaszivárog nesztelenül, észrevétlen (talán el sem megy itthonról, ki tudja?). A kevéske életjel, amiből mégis sejteni vélem, hogy létezik, az a folyamatos, sorozatos, végeláthatatlan és istentelenül hangos tüsszentése. Barátkozásul lemorzézhatnám neki, hogy "egészségedre", de még a végén tüsszenteni is megtanulna csendben. Azt pedig nem szeretném, mert jó hallani, hogy van egy szomszédom, aki mellesleg allergiás. Szóval inkább csak kuncogok tovább.

Több hideget kaptam, mint meleget, az új dizájnnal kapcsolatban, ráadásul nekem is kissé kuszának tűnt, így hát megpróbáltam csiszolgatni egy picit. Az egyik visszajelzés szerint túl sötét lett, ami -mint utólag kiderült- azért is lehet, mert egyes gépeken a szürke háttér nem áttetsző. Tehát világosítottam, tisztogattam, de előfordulhat, hogy még ez sem a végleges verzió. Fene se tudja.

Mint egy nagy görög família: mindenki mondja a magáét, kritizál hangosan, vég és gátlások nélkül. Minden tag határozott karakter, pontosabban: határozottan nehéz eset. Sokáig azt hittem, ide beférkőzni eleve vesztes menet lesz. Aztán karácsonyi forgatagban vásárolgattunk a sznob sógornővel, pecázni hívott a szigorú, dicsérő szavakat nem ismerő após, rám bízta féltve őrzött autóját a "sógor" -nem is egyszer-,  a mostani hétvégén pedig felkerült az i-re a pont, mikor is megittuk a pertut anyóssal és apóssal, majd  a neki szervezett meglepetés-partyn hálás pillantásokat és beszélgetést kaptam a távolságtartó, kíméletlen sógornőtől.

Talán mégsem olyan reménytelen játszma. Mert a szereplőkre használt jelzők csak a felszínt jellemzik...

Sokszor a legjobb megoldás ki-/meg-/felpróbálni. Van, hogy nem tudhatjuk előre, mi a legjobb döntés vagy a legideálisabb választás. Valamit mégis tenni kell. Lehet, hogy ezzel elesünk egyéb lehetőségektől, átélünk néhány kínos pillanatot vagy koppanunk kisebbeket-nagyobbakat, de mit számít, ha ezek után végül rájövünk, mit kell tennünk. Vagy legalábbis arra biztosan, hogy mit nem...

Azt álmodtam, hogy három negatív kommentet is kaptam az új dizájnnal kapcsolatban. Nem lehet, hogy kicsit sokat agyalok?

Szeretettel köszöntöm új és talán immár teljesen egyedi arcát Kicsiny Blogomnak. Régi tartalom, új dizájn. Szerintem szerethető.

A gátlástalanság sosem életkor kérdése.