Ha az utolsó vizsgámra nem megyek be, gyáva és trehány vagyok? Vagy csak tipikus egyetemista? Vagy mindkettő.

Na de nyavalygás felfüggesztve! Siralmas ez a blog, ha az utóbbi pár hónap bejegyzéseit nézem. Szóval: csak pozitívan! Rögtön egy fenomenális hír: édesanyám által bé lett festve a hajam, saját kezem által pedig meg lett nyirbálva, ami által soknak és szépnek tűnik.
Lehet, hogy az is?

Egy két lábon járó kifogásgyár vagyok.

Úgy segítenék az egyedül maradt barátnőnek rendes fiút találni.

Úgy segítenék a mindenét fájlaló mamának könnyebben létezni.

Úgy segítenék a helyét nem találó barátnak sikereket elérni.

Úgy segítenék a kilátástalan adósságverembe kerülő anyának talpra állni.

De...

én nem választhatok helyette.

Nem tudok az elmúlás ellen tenni.

Nem pótolhatom az ambíciót.

És nincsenek millióim.

De...

van egy vállam, amin sírhat.

Van két kezem, amivel legalább néha megkönnyíthetem a munkáját.

Vannak tanácsaim, amikkel jobb útra terelhetem.

Vagyok teljes valómban, hogy vigaszt nyújtson a jelenlétem.

És...

mindehhez van egy szívem, amivel őszintén szeretek.

Ami beleszakad a tehetetlenségbe!

Általános szokásom, hogy nagy megmérettetések előtt a negatív végkifejletet is számításba veszem, hogy végül inkább pozitívan csalódjak. Pénteken életem egyik legnagyobb határhelyzetét fogom átélni, de nem érzem át, mi lesz, ha..... Egyszerűen olyan nem lehet, hogy nem sikerül!

És ha ez lesz a baj?

Jaj.

Nekem semmi sem jó?

Lehet.

Akkor ez most hiszti?

Nem.

        Hívjuk inkább maximalizmusnak - szebben hangzik.

Szerintem senkitől sem idegen az élethelyzet, amikor valamire igencsak koncentrálnia kellene, ezért minden egyéb máson kattog az agya. Na már most: van itt ez a kultúraszociológia, meg lesz itt ez az esti barátnős-ittalvós party-éjjel. Vajon melyiken jár az eszem?

Jó érzés a sarkamra állni. A baj csak az, hogy még így sem sikerülhet minden.

Én szívesen lennék Amélie. Egyszerű érzelmekkel, kicsinyes gondokkal, gyermeki bájjal. Miért kell felnőni?! Megkövetelik, hogy legyek racionális, gondolkodjak és cselekedjek mindig ésszerűen. Mert nincs mentség. Nem hivatkozhatok a fiatalok tudatlanságára. Nincs olyan, hogy bocs, nem tudtam. Mert tudom! Tudom, mi lenne a helyes, az ésszerű. Mégis: ha az nekem nehezemre esik? Hadd lehessek kicsit önző! Még egy kicsit felelőtlen!

De nem hagyja az eszem...

Ez a karácsony nem szólt egyébről, mint teljes érzelmi átrendeződésről. Csalódtam azokban, akikről sosem gondoltam volna. Csalódtam azokban, akikről gondolhattam volna. Közelebb kerültem azokhoz, akikhez már korábban is közelebb kellett volna. És közelebb kerültem ahhoz, akivel most értünk meg erre.

Összeadva pozitívat és negatívat: pont nulla.

Az egyensúly... mondtam én.

Legjobb barátnő titulust kaptam. Kerestem a szavakat, de nem találtam méltót.

Ki a szánalmasabb: aki kicsit sem beszél az érzéseiről, vagy aki bemacifröccsözve a blogjának sírdogál?

Dérbe borult a világ.

Lefotóznám, de nem sikerülne élethűen. Akkor meg minek? Emlékszem, ez a lényeg.

forrás: winkytct