Jó dolog ez a villamos. Olyan emberekbe botlok -az orrfacsaróan büdöset és az öreg molesztálót leszámítva-, akik még egy rommá amortizáló nap után is nevetésre késztetnek. Nem mosolygásra: haspattogtató nevetésre! És ez jó. Köszönöm annak a tányérsapkás, ötvenes évek Amerikájába illő, fülig érő mosolyú fekete bácsinak, aki ezt tette velem. Velem és azokkal a kínai fiatalokkal meg azzal az aranyszőke hajú lánnyal meg a mongol kisfiúval és nagymamájával, meg a másfél éves magyar kislánnyal és anyukájával. És minden szemlélődővel körülötte. Arc nem maradt mosoly nélkül.
Csak egy villamos kell, és néhány percnyi összezártság...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése