Be kell látnom: szeretem a barátaimat.
Azt, aki hátulgombolós korom óta van nekem - hol aktívan, hol a háttérben, de mindig... (Anyáink szerint már a babakocsiban pajtiztunk.) ...aki tizennégy órán át talpon van, s utána teljesen leamortizálódva eljön koccintani, mert húszéves lettem.
És aki osztálytársból, majd kedd+csütörtöki fitness-partnerből együttpartyzós-egymásnálalvós-lélekboncolgatós barátnővé, majd közösszobás lakótárssá vált... aki épp akkor telefonál, mikor egyedül itatom az egereket.
És akivel együtt kattogtak füleink legelső repülőutunkon, aztán első szigetelésem során sátortársamként az első és egyetlen olyan barátnőmmé lépett elő, akinek foghattam a haját, és simogathattam a hátát, miközben kitálalta az aznap fogyasztott alkoholféleségeket... akit a közös élmények ellenére sosem tudok megfejteni...
És azt, aki a fix pontot jelenti... aki életem összes fordulópontján támogat... aki éjjel sms-t ír, mert eszébe jutok, és bejön hozzám a kórházba, mikor látogatási tilalom van.
Vigyáz rám, istápol, mégis hagy lélegezni.
Kell ennél több?
Hát hogy lehetnék így boldogtalan?!
2 megjegyzés:
eszedbe ne jusson boldogtalannak lenni, ha már ennyi jófej ember vesz körül. hehe. :)
ha szeretnék, sem tudnék így...
de ki szeretne? .)
Megjegyzés küldése