...apró remény a csillagok között...

2012-02-13T12:08:00.000+01:00

Ezentúl minden reggel belehalok kicsit. Nem az a rossz, hogy fizikailag ébredek egyedül, hanem a felismerés, hogy lelkileg is ketté váltunk.

2012-02-07T22:05:00.002+01:00

Minden ember azt gondolja, a saját problémája a legnagyobb. Vagy még ha szavakkal be is látja, hogy ez nem így van, ésszel nem fogja fel. Szívvel pedig még kevésbé. Egészen addig, amíg nem hall-olvas olyan emberekről, ismer meg olyanokat, akik a poklok poklán járnak, mégis tudnak mosolyogni. Mert önsajnálat és dráma helyett az életet választották. Javaslom Honti Kati blogoldalát, lehetőleg az elejétől kezdve, vagy Nick Vujicic történetét kis videóba tömörítve. Nem akarok hittérítőt játszani, egyszerűen úgy érzem, egyetlen üzenet erejéig én is gondolkodásra késztethetek embereket. Aztán mindenki megy tovább erre vagy arra.

2012-02-03T16:47:00.004+01:00

Két egyes beíratása miatt készülni egy olyan tanár szobájába, akinek adok a véleményére, kicsit önbizalom-csorbító érzés. Igazán konkrétan görcsölt a gyomrom, még jobban, mint vizsga előtt. Aztán nagy nehezen beléptem... és ekkor a tanár a nevemen köszöntött. Miaszösz! Magára öltötte az ejnye-bejnye arcot, és kezdte a fejmosást, amitől még jobban féltem, mióta tudtam, hogy megjegyezte a nevem. De kiderült, hogy egy korábbi szemináriumról emlékszik rám, amire persze nem jártam be, csak szorgalmasan küldtem hétről hétre a beadandókat. A szavait idézve: "Úgy jegyeztelek meg, mint egy penge eszű lányt." Miaszösz! Elpirulva megköszöntem, majd miután megígértette velem, hogy összeszedem magam, szégyellősen mosolyogva kisétáltam a rettegett szobából. A kezdeti gyomorgörcs elmúlt, de egyáltalán nem azért, mert túl voltam rajta... Értekezhetnék most arról, mennyire elszemélytelenedett a mai felsőoktatás, és mennyire ritka a közvetlen kontaktus tanár és hallgató között, de most nem akarok általánosítani - megtartom magamnak mint személyes élményt. Mint egy apró gyöngyszemet.

2012-01-29T11:19:00.002+01:00

Amikor egyik vagy másik álláspont között tépelődsz, és vitába kerülsz egy olyan emberrel, aki az egyik nézőpontot képviseli, te akaratlanul is a másik mellett kezdesz érvelni. Eleinte lehet, hogy csak dacból, vagy csak azért, hogy teljes legyen a kép, de aztán a vita közben kezdesz rájönni, hogy ez nem csak dac - te már tényleg állást foglaltál. Így tud segíteni egy olyan ember, aki nem ért veled egyet - vagy meggyőz, vagy kiderül, hogy mennyire a másik oldalt képviseled. Így vagy úgy, de megkapod a választ.

2012-01-29T10:37:00.001+01:00

Éreztél már olyat, hogy sírni tudnál a boldogságtól? Színpadiasan hangzik, mégis ezt éreztem ma reggel hazafelé utazva, három óra alvás és egy átmulatott éjszaka után. És nem, nem valami szer hatása volt.

Felvázolom nagy vonalakban. Régi lakóhelyemen, régi és új, de egytől egyig szeretett barátokkal sikerült összehozni egy olyan házibulit, amivel megünnepeltünk egy szülinapot és rengeteg-sok sikeres vizsgát, teret adtunk egy feltörekvő dj-nek, vízipipáztunk, ittunk és örültünk egymásnak. De mindennek a hátterében részemről az önuralom kérdése állt: tudok-e úgy kikapcsolódni, hogy nem iszom feledékenyre magam, és nem csinálok olyat, amit egyéb körülmények között nem tennék - tehát tudok-é ésszel, méltósággal szórakozni. Kulcskérdés volt ez, mert a barátaimról nem tudok lemondani, de az összejövetelekkel járó folyamatos széteséseket sem tudom már magamban lerendezni. Arra jutottam hát, hogy változtatni kell, aminek próbája ez az este volt. Bátran mondhatom: jelesre vizsgáztam! A lehető legtöbbet hoztuk ki az estéből a lehető legértelmesebben.

Van olyan, hogy az ember csak akkor jön rá, hogy mi is lenne a legjobb neki, amikor megtapasztalja. Nem tudja, mi hiányzik, mi hibádzik, így nem jut egyről a kettőre, aztán jön egy látszólag abszolút nem témába vágó esemény, és rájön, mi is volt a hiányzó gyöngyszem.

El-elvoltam a hétvégi baráti bulikon, de valamiért mindig rosszabb közérzettel ébredtem másnap. Az volt a kérdés, megéri-e két pohárral többet inni, ha attól már pont abba az állapotba jutok, hogy meggondolatlanul cselekszem. Tényleg annyival jobban fogok szórakozni? És kérdés, hogy tényleg ilyen bulikra van-e szükségem? Most műfajt váltottunk, a régi behatárolhatatlan, értelmetlenül szétesős partik helyett beszélgetős-táncolós reggae-partira tértünk át - sosem fogalmaztam meg magamban, hogy ilyen hétvégékre lenne inkább igényem, de most, hogy megesett, már tudom, mi volt a hiba. Na meg az az utolsó két pohár pia, az ott maradt az üvegben.

Az estére úgy indultam, hogy egy komoly dilemma kellős közepén voltam, és sehogy sem jutottam dűlőre. Korábban csak olyan emberekkel beszéltem erről, akik csak helyeseltek, mert nekem akarnak jót, vagy mert nem akarnak megbántani. De kiderült: beszélni kell olyannal is, aki nem azt mondja, amit hallani akarsz. Valaki olyannal, aki a teljesen ellenkező oldalt képviseli, mert felhozhat olyan érveket, amik végre megbillentik a mérleg nyelvét egyik vagy másik irányba.

A reggeli ébredés után tehát most nem rándult gombócba a lelkem a felismeréstől, hogy már megint mennyire nem önmagam voltam, és mellesleg a fejem sem fájt. Az érzés, amikor tudod, hogy minden a helyére döccent, amikor rájössz, hogy képes vagy dönteni és változtatni... ettől került az arcomra az a levakarhatatlan mosoly, miközben csak bámultam ki a busz ablakán. És ettől éreztem azt, hogy végre boldog vagyok. Igazán boldog.

2012-01-28T11:04:00.000+01:00

Öt év telt el, de még mindig van az a csók, ami mindent elfeledtet egy pillanatra.

2012-01-28T10:44:00.005+01:00

Felszállok a buszra, majd egy igen csinos nőcske szomszédságába ülök le, aki a barátnőjével csacsog. Nem látom az arcát, de oldalról nézve megállapítom, hogy elég komolyan néz ki. Aztán elkezdek lecuccolni, fülhallgatót-könyvet keresek, mikor is felém fordul. És ez az a bizonyos elkapott pillanat: teljesen megfeledkezik magáról, kizökken a "jó nő" szerepéből, csak bámul rám az arcán megjelenő, akaratlanul árulkodó fintorral. Ebből a röpke pillantásból is teljességgel belelátok, bele jelleme legmélyébe, ahol valójában végtelenül elveszett. A rosszindulat, a pozícióféltés, az irigység visszataszítóan süt le róla. Ez az a pillanat, amikor az először csodált nőből hirtelen elveszett, bizonytalan kislány bújik elő. És ez az a pillanat, amikor rájövök, hogy nem attól leszek jó nő, ha szép alakom van, a legújabb trend szerinti ruhákat és műkörmöt viselek. Természetesen rásegítenének, nem tagadom. De sokkal inkább ragyogok, és tűnik ki a masszából akkor, ha rendben vagyok önmagammal, ha kiegyensúlyozott vagyok, stílusos, és könnyedén tudok mosolyogni az ehhez hasonló -látszólag- negatív gesztusokon.

2012-01-24T21:18:00.001+01:00

A figyelemelterelés művészetét űzöm, de nem vagyok elég tehetséges.

2012-01-24T21:16:00.000+01:00

És akkor most az író kiszól az olvasóhoz, elidegenítve őt a műtől, kizökkentve a beleélésből: írjatok helyesen, kedveseim, legyetek szívesek! Annyi mindent elárul az emberről... Úgy is mondhatnám: adjál má' magadra! A baj ezzel a felszólítással csak az, hogy valószínűleg nem a célközönség olvassa. Nem tudom, ki vagy, nem látom az arcod, de ha engem olvasol (és nem A Közösségi Oldalon írod ki éppen, mekkorát pukiztál), rossz ember nem lehetsz.

2012-01-24T20:40:00.000+01:00

Inkább legyek egész életemben Ellene, de Vele, mint kettőnkért mással? Felőröl és megemészt mindent, még a józan eszemet is. Valahol szól egy nagyon halk, de kellően nyugtalanító hang : most lépj ki, amíg még nem késő! De valami mást is hallok, ami szinte ordít : ne hagyd el! Nincs több esély, ha megbánnád! Ez a szívem... persze, hogy ordít, ha egyszer szerelmes! De nem lehet, hogy a halknak van igaza?

2012-01-09T22:12:00.001+01:00

Amikor a mi családunk beszélgetéseibe is befurakodik a politika, akkor már tényleg valami nagy gáz van.

2012-01-09T19:45:00.001+01:00

...ritkán szólt, de akkor biztosan mosolyt csalt az arcunkra. Nem szándékosan - ő ilyen volt. A lelkesedés, amivel tett-vett a házikója körül, amivel megszerelte a menthetetlent. A sanda mosoly az arcán, amikor a 'csajáról' faggatták. Csak ült a vasárnapi ebédnél, ette, amit elé tettek, nem válogatott. Hallgatta a körülötte ülőket, néha oda-odaszólt, de ha úgy alakult, a csend sem zavarta. Ő nem akart felhajtást, a puszta jelenléte elég volt. Neki is, nekünk is. Mert ha Ő jött, volt indok, hogy összeüljön a család. Néma erő volt, egy biztos háttér. Könnyedén, pozitívan, mosolyogva élt. Ugyanígy éljen tovább mindenkiben, aki parányit is ismerte...

2012-01-09T19:22:00.004+01:00

Vannak fiúk, akik abszolút nyerők lennének a lánynak, mégsem lépnek, sőt még csak jeleket sem küldenek. Haverként kezelik a lányt, piszkálódnak vele, nevetgélnek együtt, de nem történik semmi. Aztán a lány - ki tudja miért, talán csak elbizonytalanodik a megerősítés hiánya miatt, vagy fene se tudja, de - összejön a fiú egy barátjával. Ki tudja, miért. Talán mert a barátok alapvető értékekben hasonlóak. Vagy fene se tudja. Aztán itt vége is az el nem kezdődött románcnak, még ha szakít is a barát és a lány, ugyanis a fiú számára a barát exe tabu. A lány pedig nem lép, mivel ugye nem kapott jeleket.

2011-12-29T15:11:00.001+01:00

Lehet egy szavam is, ha az ajándéklistámról szinte mindent megkaptam? Nem éppen. Legfeljebb annyi, hogy köszönöm, Jézuska! Kár, hogy nekem tavaly valahogy jobban ment ez a találjukkiminekisörülne dolog. Az esetek felében mellétrafáltam. Úgy is mondhatnám, sz.r ötleteim voltak. Például mamáknak sose vegyél füstölőt! Szerintük büdös. Az a baj, hogy szerintem is.

2011-12-29T15:03:00.001+01:00

A karácsonyi ajándékaim ékes darabkája:

"Egy jó barát belülről lát

Ha a külsődet szemléli is

Egy jó barát mindent megbocsát

Nem mutat tükröt bűnöknek

Egy jó barát felsegít

Minduntalan lelkesít

Egy jó barát sírni kölcsönzi vállát

Elhúzni nem tudja

Egy jó barát céljaid elérésében segít

Gátolni nem tudna

Egy jó barát a legmélyebb éned után kutat

Nem felejti egyetlen elhangzott szavadat

Egy jó barát segítő kezet ad

Téged támogat, nem másokat

Őrült kis világunkban

Ugye milyen jó, ha egy barát velünk van?"

(Angela Labonte)

2011-12-29T14:50:00.002+01:00

Valaki egyszer azt mondta: "ragyogsz"... Csak táááncoltam-táááncoltam kifulladásig, s közben szívből mosolyogtam. Hová lett mindez?

2011-12-20T22:46:00.005+01:00

Hiányzik az életem másik része. Élem most az egyiket, de nincs velem a másik. Mert van a sulis élet, a fővárosban, két vágányon. Az egyiken örülök, ha végre célba érek, és sajnos nem sok ember akad, akivel barátokká váltunk az idő során. Igazán talán eggyel sem. A másikon most kezdenek kibontakozni a viszonyok: jó lesz majd, alakulunk, kovácsolódunk, jó társaság vagyunk, de ez még messze nem ad hovatartozás-érzést.

Olyat, amilyet a másik terület nyújt: a szűk kis családom, Big és a régi barátok - ők jelentenek nekem mindent. Ők, akik vidéken vannak. Furcsa, hogy ez így alakult - két pólus, amelyek sosem lesznek összhangban. Pedig épp azt keresem - hiányzik a biztonság. Hiányzik Mindenki.

2011-12-20T22:27:00.001+01:00

Megkezdődött az időszak, ami eredményezhetné azt is, hogy büszke legyek magamra, mégis mindig bűntudat a vége, mert miért is legyek büszke, ha a holnapi vizsgára való tanulás helyett főztem, átrendszereztem a képeimet, és e-mailt írtam olyan barátoknak, akikkel rég beszéltem. Hasznos (lenne) ez, persze, de mikor? Máskor! Nem ilyenkor, az biztos!

2011-12-19T18:59:00.000+01:00

Mire jó, ha az embernek egy helyett három otthona van? Azt a kis csekélységet leszámítva persze, hogy mindenből hármat kell vennie - három fogkrém, három papucs, három hajszárító meg a többi móka -; és hogyha valamiből mégsincs ennyi, tuti, hogy az mindig a másik két otthon valamelyikében felejtődik. Szóval ezt leszámítva arra határozottan jó, hogy még két héttel Mikulás után is meglepetés-csokikat találjak az (egyik) ágyam mellett. Pont mikor az idejében kapott készlet már fogyatkozni látszik.

2011-12-19T18:38:00.004+01:00

Akarás, megmozdulás, összefogás, siker, fellélegzés, az igazság győzelme... mind-mind a múlt hétvége jelszavai voltak. Már-már fellengzés, majdhogynem egy kosztümös-testőrös film alaptételei, mégis ez történt.
De hogy egyszerűen fogalmazzak: Big szülőfalván rekordkísérlet résztvevője voltam, na meg nyert Kocsis Tibor.
Máris nem olyan fennkölt, mi?

2011-12-14T22:09:00.002+01:00

Döbbenet. Régi lakhelyem piciny szórakozóhelyének fényképeit átfutva olyan emberbe botlottam, akire itt, ilyen körülmények között soha-soha nem számítottam volna. Mert azért az letaglóz, ha csontvékonyan, haspólóban és összekócolt hajjal a pódiumon táncolva látom viszont azt a "kislányt", akire nemrég még nekünk kellett vigyázni, mivel egy 5 éves gyereket csak nem hagy egyedül az anyja. A képeket elnézve... 16 évesen is vigyázhatna rá valaki. Oké, értem én, hogy ez az élet rendje, néha mégis káosznak érzem. Vagy túl rendmániás vagyok?

2011-12-14T21:32:00.002+01:00

A halálos útnak nevezett 81-es mentén van egy hely, ahol minden áldott reggel és este apró gyertyafényeket lehet felfedezni. Néhány éve ott halt meg valaki. Nem tudom pontosan, hogy ki is (vagy kik is), mert kerestem, kutattam, de minél tovább böngésztem, annál több halálesettel kellett szembesülnöm - a mindössze huszonhat éves sráctól az éppen munkába száguldó segédmunkásokig. Biztosan találtam volna még, dehhh... jobbnak láttam nem folytatni. Mindenesetre annak a valakinek akkor, ott véget ért az élete. Végleg.

Szerettei viszont kénytelenek minden egyes napon elhaladni azon helyen. Lehet, hogy a munkások már felépült és újra ingázó társai. Az is lehet, hogy a fiú egyedül maradt barátnője, akit naponta arra hív a kötelesség. Valószínűleg sosem fogom megtudni, és talán nem is akarom. Nekem csak ez az arctalan részvét a szerepem. Nekik pedig az, hogy minden nap emlékezzenek. Hogy jelezzék, sosem felejtenek. Hogy egy kicsit minden nap meghaljanak.

2011-12-05T20:47:00.000+01:00

Úgy tűnik, mindenkit megihlet a piros kertésznadrágom - ezúttal kisvakond lettem.

2011-12-05T20:03:00.010+01:00

Szerintem mindannyian tudunk említeni olyan embert, aki egy ismerős hozzátartozójaként vagy barátjaként került a mi életünkbe. Akit szimpatikusnak, érdekesnek, értékesnek tartunk, mégsem hozza úgy a helyzet, hogy közelebbi, közvetlenebb legyen a viszonyunk. Aztán sokszor alakul úgy, hogy a közvetítő ismerős kilép az életünkből, és ezzel megszakad a kapcsolatunk azzal a bizonyos emberrel is. Mégis... nagyon szeretnénk tudni, mi történt vele azóta, hogy van, mivel telnek napjai; de egy telefonhívás vagy egy hogyvagy-üzenet túl direkt lenne... vajon örülne? mit szólna? vajon hogy jön az ki, hogy én felkeresem?... és a kételyek végül elérik, hogy sose lépjünk. Így marad a belenyugvás: biztos jól van. És ilyenkor örülünk a legjobban, ha véletlenül összefutunk vele, még ha csak pár percre is.

2011-12-05T10:23:00.000+01:00

"Music is EVERYTHING to me."

2011-11-30T21:58:00.001+01:00

Néha olyan apróságok is elegendőek a letört kedv javításához, mint a telefon lejátszási listájának frissítése vagy egy idegentől kapott dicséret, miszerint "Magácskának nagyon jól áll ez a frizura". Ilyenkor néhány percre elfelejti az ember, mennyi zh vár rá, és ő mindennek tetejében mennyire ramatyul van.

2011-11-28T22:52:00.002+01:00

~A szeretet ereje csodákra képes. Figyeljünk oda egymásra most kicsit jobban!~ - kérte a jelenlévőket adventüdvözlő beszédében a polgármester úr, mikor hirtelen valakinek megcsörrent a telefonja......

2011-11-18T20:16:00.006+01:00

Nem szeretném lecserélni kedves Dub FX-et még, mert igen jellemző az én mostanábani (Hellószia, Kazinczy volnék.) hangulatomra, mégis van egy zeneszám, amit érdemesnek tartok megosztani, mivel egész este a fejemben motoszkál. Jöjjön hát most valamiféle Napi Ajánló rovat: Foster The People - Pumped up kicks

Garantáltan az őrületbe kerget: elég egy kis részlet, és egész este ezt dúdolod.

2011-11-11T15:58:00.003+01:00

Tegnapelőtt Mamusz alteregójával találkoztunk szembe, tegnap felszállt a metróra Blair Waldorf, ma meg kedvenc családapa csoporttársam volt a főszereplő a a filmben, amit vigasztalásul néztem meg délután, mert ellopták a bérleteim. Mindkettőt. Szóval... hasonmáshét or what the hell?

2011-11-10T18:37:00.003+01:00

...na és mi lesz a rendszámokkal, ha végigérünk az ABC-n?

2011-11-09T21:25:00.001+01:00

Az igazán intelligens ember képes értelmezni a kerek egészt egyben és annak alkotórészeit külön-külön is. Látja, mi van a csomagolás mögött, és meglátja az értéket a haszontalan között. Így ha egy zeneszámot hallgat, tudja élvezni a hangszerek és a énekhang elegyét, ugyanakkor érti annak szövegét, és kihallja a felcsendülő hegedűt is.

2011-11-05T13:38:00.002+01:00

Bárki bármit mond, a külvilág visszajelzéseit nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ki látná tisztábban és értékmentesebben a dolgainkat, mint a saját környezetünk? Persze ők nem tudnak mindent. Van, amit csak mi érzünk és látunk. A dolgunk tehát az, hogy a saját tapasztalatainkat összevessük a visszajelzésekkel. Kérdés, hogy a kapott kép mennyire lesz világos. És még ha világos is, mennyire esik nehezünkre meghozni a helyes döntést. Mert mindig ott lesz a kérdés: vajon tényleg ez a helyes döntés?

2011-11-04T12:45:00.002+01:00

A falusi élet legfőbb jellemzője a zárt közösségi élet. Mondanom sem kell. Mindenki ismer mindenkit, látásból legalábbis minimum. Igaz ez a fiatal generációra még inkább, hiszen fiatalok egyre kevesebben vannak. Egy ilyen közösségbe járok én majd' minden hétvégén nem oda született, de lassan már beépült bevándorlóként. Múlt hétvége alkalmával meggondolatlan lépésre szántam el magam: elhívtam gyerekkori barátnőmet egy ártatlan csevejre a már említett Kis Közösség kellős közepébe. Lényeges, hogy Barátnő nem a Kis Közösség tagja, másik település lakója. Vajon mi lett az este eredménye?

Bizony-bizony. Körülöttünk túltengett a tesztoszteron, temérdek ital ajándékba csak nekünk (vagy inkább Neki), csak most, és még a dekorlufikat is lehozták nekünk (vagy inkább Neki) a mennyezetről! Egy biztos - vagy inkább kettő: 1.Én mindenképpen profitáltam az estéből. 2.Kis Közösség életét jó ideig felbolygattuk. (...nah jó, akkor három...) 3.Barátnőt minden bizonnyal jó ideig ellátták önbizalom-tartalékkal.

Vajon mi történne, ha a vadabbik barátnőimet ütköztetném Kis Közösséggel?
Talán egyszer folyt. köv....

2011-11-02T14:51:00.002+01:00

Szabadnap, szép idő, mit csinál a család? Szolidan körbesétálja a környéket. Naja! Olyannyira, hogy a szomszéd településen lyukad ki, és sötétedés idején jut haza busszal. Olyannyira szolidan.

2011-11-02T14:22:00.003+01:00

Augusztus:

Ambíciót érzek, terveim vannak, sínen vagyok. Olyan iskolába fogok járni, amit végre szeretek. Olyat fogok tanulni, amivel a kenyeremet akarom keresni. Megcsinálom, mert meg akarom. Ezért meg tudom.

November:

Kakiszagot érzek - mert nyakig abban ülök. Olyan iskolába járok, amit végre szeretek, olyat tanulok, amivel később a kenyeremet fogom keresni, deh..... egyetlen van belőlem, miközben két iskola két egészt követelne, és akkor még nem jutott Bignek, Barátoknak, Családnak és saját magamnak. De megcsinálom, mert meg akarom. Ezért meg tudom.

Osztóóódj!

2011-09-22T14:40:00.003+02:00

Költözéseim dacára életem egyetlen állandó pontja mindig megmaradt: a háziorvosom. Minap úgy döntöttem, meglátogatom, úgyis rég láttam. Namármost az orvosi rendelő az a hely, ahol a legtöbb nem-kívánt pillantást vetik egymásra az emberek. Üldögélnek két sorban egymással szemben, mint a verebek a villanypózna drótjain, és nézegetik a fehér falat vagy a tejesített ablaküveget, majd ha azon már az egész koszfolttérképet kívülről fújják, csak elkövetkezik a pont, hogy vigyázó szemeiket egymásra kell vetniük. Először csak a cipőiket (pfujjj, milyen koszos! vagy nézd már, eljött otthoni papucsban!), aztán ruhamustra, alakkritika, és végül a kínos összepillantások. Ezért is jó, ha az ember felfegyverkezik egy másik embertársával, akivel a beszélgetés köntöse mögé lehet bújni, vagy ráérő társ híján, ahogy én is tettem legutóbb, könyvet lehet kézbe venni. - Így legalább nem kérdés, hová helyezd a tekinteted.

Ezzel a megoldással viszont szokatlan tapasztalatokra tehetsz szert. Ahogy én is tettem legutóbb...

A rendelőbe érkezve nyugtáztam, hogy szokásukhoz híven a kartonozó kedves nénijei a rendelési idő kezdete után fél órával még mindig nem kartonoznak. Leültem hát rögtön az ajtó mellé, szemben öt darab idősödő várakozóval. Könyvet vettem a kezembe, hangok alapján - na meg a fektetett ovális látóterembe sétáló lábakból - feltételeztem, hogy összegyűltünk néhányan. És akkor megtörtént a rettenet: kinyílt a kartonozó ajtaja! Balról ezt hallottam, szemből meg azt láttam, hogy mint a keselyűk a dögre, törnek az ajtó felé - és így felém is - az emberek. Megrémültem, de hamar észbe kaptam, hogy hoppá, nekem is törtetnem kell, ha még ma haza akarok érni. Na és ekkor derültek a valódi jellemek: ki a figyelmes és udvarias; ki a közömbös, "csak ne szóljanak hozzám" típus; ki pedig az, aki kiköveteli nekijáró jogait, és még véletlenül sem hagyja megcsorbítani azokat.

Mindegyiket volt szerencsém tapasztalni. Az idős urat, aki elé teljesen véletlenül sodródtam, pedig időben utána érkeztem - s ő mégis mosolyogva jegyezte meg, hogy "Márquez? Hát igen, vannak még értékek a Földön.". Majd az ő ellentettjét: a zsémbes nyanyát, aki hat darabra törte a vállam, miközben elémdübögött ezzel: "Azt hiszem, a kishölgy ráér.". Mire a jólneveltségem hibájából nyeltem egy nagyot, mégis kiült az arcomra egy igen kifejező fintor, ezt látva pedig egy félmosolyt pazarolt rám a Közömbös, akit éppen harmadszor taposott meg a Zsémbes.

A kényszer tehát nagy úr, avagy sok jó ember kis helyen is tömeg.

2011-09-20T14:58:00.002+02:00

"Idebent épp a semmi terem,

De kiálts csak rám, és én elhiszem:

Ha tiszta szívvel nekilátok,

Hegyek omlanak, s születnek óceánok."

2011-09-16T19:19:00.006+02:00

Egy hirtelen benyomással indult: sosem láttam még a Tisza-tavat, az Alföld számomra alig látott táj. Úgy éreztem, tetszene, menjünk hát oda! Szervezés, bonyodalmak, huzavona - tán mégse megyünk? Ó, dehogynem, megoldódott minden. Mégis... valahogy végig azt vártam, mikor üt be valami váratlan, mindent tönkretevő fordulat. Én szerveztem, én akartam, nagyon vártuk - biztos, hogy közbejön valami. Aztán eltelt az első, majd a második és végül az utolsó nap. És a fordulat: hogy nincs fordulat. A magam nevében beszélve... felejthetetlen.

Egy hely, ahol megállt az idő. Ahol mindenki köszön az utcán, segít a legutolsó fia-borjának is. Kedvesek, egyszerűek, közvetlenek - a szavak legnemesebb értelmében. Beszélgetés, illat, emlékek.

Igen, emlékek... mert haza kellett jönni.

2011-08-24T22:42:00.002+02:00

Az élet egy-egy területe olyan, mint az a kulccsal felhúzható kis játékkutya - menne-menne előre, de a szék lába útjában áll a butájának. Csak akkor lépegethet tovább, ha valaki egyenesbe teszi...

2011-08-24T22:22:00.000+02:00

Csak nem hagyhatom szó nélkül: egy, ismétlem egy (!) teljes bejegyzéstelen hónap?! Olyan naposan fogalmazva: tééényleg?! És tényleg.

2011-06-27T13:09:00.003+02:00

Ütöttelek, hogy neked is fájjon! Üvöltöttem, hogy gyűlöllek, hogy te is érezd! Hüppögtem, hogy én ennél jobbat érdemlek! De hogyan is érdemelhetnék jobbat? Miért is akartalak bántani? Szeretsz engem. Szeretlek téged. Olyan tűzzel, amely sosem fog kialudni. Amely talán felemészt mindkettőnket... de nekem ez kell. Nekem te kellesz. Még ha az imádat néha gyűlöletbe is csap át, akkor is. Örökkön örökké.

2011-06-23T08:44:00.000+02:00

Szerintem emelem kalapom magam előtt, mert el mertem aludni úgy, hogy tudtam: az ágyam mögött valahol egy csimbók lapul; és nem álmodtam sem ízelt lábakkal, sem kitinpáncéllal! Így jár az ember, ha villanyt éget és ablakot tárogat egyszerre. Mármint, lesz egy csimbókja. Jobb esetben aztán bátorsága is.

2011-06-22T18:16:00.001+02:00

Alaposan belém nevelt szokásom - ugyanis mindennapi veszekedés tárgyát képezte korábban -, hogy iskolából hazatérve az "ünneplő" ruhámat "itthonira" cseréljem. Néhány baleset után, mikor is kedvenc lila nyuszis pulcsimat vagy hímzett virágos nadrágomat sikerült kimoshatatlanra piszkolnom, automatikusan belém nevelődött a dolog. Így alakult ki ruhatáram alapvető két részlege: játszós ruhák és ünneplősök. Utóbbi nem lényeges - amit mindenkinek megmutatok, nyilvánvalóan nem tartalmaz vállalhatatlan darabokat. Na de a játszós szektor! Hajaj! Nem tárnám fel titkaim, csak egyetlenegyet, amiből ez a bejegyzés ihletődött... Mellesleg ebben a darabban ezidáig Anyukám és Kuckó-társaim láthattak, mivel úgy véltem, nekik úgysincs választásuk. Most azonban lelepleződtem: teljes gondatlanságból és figyelmetlenségből nem öltöztem át, mikor Big hozzánk érkezett... nem volt megrökönyödve, hiszen hozzászokott már a számára szokatlan stílusomhoz, ráadásul a fantáziájával sosem volt probléma... ezért inkább át is térnék a másik személyre, akit sikerült meglepnem: a postás. Ha kopogtatnak az ajtón, logikusan nem ölt villámgyorsan új szettet az ember, így hát postássrác csak mosolygott, majd elköszönés gyanánt törpillának nevezett. Vajon mi lehet a ruhadarab? Na vajon mi? Nah? Vajon?

Most figyelj: piii... most figyelj: ...rooos... most figyelj: ...keeer... most figyelj: ...tééész... most figyelj: ...naaad... most figyelj: ...rááág! Bingó! Vizuális típusok előnyben.

2011-06-21T21:16:00.002+02:00

Miért van az, hogy a nő időnként váratlan, szokatlan és eszetlennek tűnő tetteket lép meg mondván, hogy keresi önmagát, a férfi viszont mindeközben marad a jól megszokott környezetében nyugodtan várva a nő csillapodását? Ennyivel jobb önismerő vagy ennyire igénytelen, ha lélektakarításról van szó?

2011-06-21T20:35:00.002+02:00

Vannak még emberek, akik inkább megvárják a hétvégét, csak hogy valósan köszönthessenek meg, mintsem virtuálisan.

2011-06-15T23:43:00.001+02:00

Úgy érzem, rég jelentkeztem új szereplővel, akinek még nevet is adtam, így hát ezennel ismerjétek meg Vegabyt. (Ne kérdezd! Ez lett, és kész.) Nos hát, Vegabyról egyelőre azt kell tudni, hogy ugyanazon iskolában szívják a vérünket, amivel ugyanolyan mértékben nem vagyunk megbékélve. Történt szombaton, 30Y koncert után sörömre várakozván, közben Vegabyval telefonálván, hogy közölte velem: ott szeretné hagyni szeretett iskolánkat! Mondanom sem kell, döbbenet és szomorkodás, ámulás és bámulás. Jajjj ne, Vegaby, ne csináld, ezt a keveset már kibírod, leküzdöd, megcsinálod, megcsináljuk, együtt, és a többi jutott eszembe rögtön, aztán rádöbbentem, hogy fél évvel ezelőtt még én is hasonlón töppprengtem. Majd rádöbbentem, hogy milyen jó, hogy mégsem. Mert rádöbbentem, hogy mindenhol szívás, ha úgy állok hozzá. Ezért ne úgy álljak hozzá, nemigaz? És ezt meg is mondom Vegabynak!

És mellesleg remélem megszokta a szemetek a nevet, igyekeztem segíteni... vegabyvegabyvegabygebavybegavyvagebyvagebyvbegybeagyvegavybeavyg

2011-06-15T23:24:00.000+02:00

A hétvégi fesztiválozás jellemzése egyetlen mellérendelő összetett mondattal: "Tegnap is ma feküdtem le, ma is holnap fogok."

Köszönjük, Emese! Ennek fele se mese.

2011-06-15T23:14:00.000+02:00

Az apró élményt, amely lelket öntene beléd, épp egy barát orozza el? Add neki, ha ő is megtenné érted, de ragadd meg, ha mégsem!

2011-06-09T11:54:00.000+02:00

Végre találkoztam Szomszéd Sráccal, de bár inkább mégse! Így már cseppet sem rejtélyes. Nem ilyennek képzeltem - gumimacifeje van.

2011-06-02T10:44:00.004+02:00

Parányi alvás után úgy indultam neki a tegnapnak, hogy csak éljem túl. Szóbeli vizsga, mondanom sem kell: az esélytelenek idegességével mentem be, daráltam el minden eszembe jutót, majd kaptam hármast! Azaz közepest! Ami nem egyes, határozottan nem! Teljes sokk.

Aztán a bejáratnál cigiző srácban kire ismertem rá? Az egy éve nem látott, kedvenc gólyatábori "páratlan páromra"! Akkor még bepálinkázva lelátóhoz ragasztózva találtam rá, egy évre rá a szigetes melegdiszkó előtt közölte velem, hogy gyereke lesz, most pedig politikai karrierjét egyengeti felelős családapaként. Vagyis hát, családapaként, inkább.

Feltöltődve vonszoltam el magam ezek után allergológiára, ahol fél órás várakozás után végre bejutottam a doktornőhöz, akiben kire ismerhettem rá? Na kire? Hát az ötödik óta nem látott osztálytársam és kedvenc riválisom anyukájára! Csevegtünk, kivel mi újság, majd mellesleg közölte velem, hogy októberig szedhetem a gyógyszert, mert bizony füvek, gyomok és én nem férünk össze. Juhhhéj.

Végül csak hazajutottam, csak bekapcsoltam az internetttet, és csak megtudtam, hogy az eleve vesztes menetnek ítélt múlt heti vizsgám is hármas eredményt hozott.

Mindebből csak annyit tudok leszűrni, hogy WTF?!

2011-05-31T22:08:00.000+02:00

Vannak baráti találkozások, amelyek feltöltenek, és vannak, amelyektől ezt várjuk, mégis rosszabb közérzettel térünk haza, mint amilyennel elindultunk. A barát ugyanaz. A találkozás más, és talán a hullámhossz.

2011-05-31T21:45:00.001+02:00

Az a helyzet áll fenn...... hogy kiszedtem az F betűt a helyéről, és nem tudom visszatenni, de ez teljesen lényegtelen, tehát..... közeledik PaFFFe, amely éppen-pont a szülinapomra esik, így hát logikusan ott fffogom tölteni a szülinapom, ami miatt persze az egyik szemem nem győz kacarászni, a másik viszont nagyon-nagyon szomorkodik, ugyanis hiába ünnepelnek velem ott sokan - ha ismernek, ha sem -, azért mégiscsak hagyok itthon embereket, akikkel úgy általában a születésem napján osztozni szeretek. Szeretnék.

De hát: ilyen ez az igazságtalanság. Mindenki nem lehet ott, ahol én. Vagy mégis...?

2011-05-31T21:27:00.000+02:00

Sokszor túl sok bizalmat szavazok arra alkalmatlan embereknek, és túl keveset olyanoknak, akik megérdemelnék. Hogyisvanez?

2011-05-27T10:12:00.000+02:00

Akkor aludtam el, mikor a nap felkelt. Rég volt ilyen, a Kuckó óta nagy ritkán.

2011-05-27T00:22:00.003+02:00

Vannak emberek, akik egyszerűen nem tudják kezelni, ha kedveskednek velük vagy bókolnak nekik. Hogy mitől lehet ez... talán gyerekkorukban nem dicsérték őket eleget. De ez sem lehet igaz mindenkire - én sem tudok mit kezdeni egy hirtelen jött szépvaggyal, rögtön hárítok, pedig engem szeretett Anyukám. Szavakkal is.

Sokkal inkább önbizalom kérdése, azt hiszem. Mert van, aki azt is gondolja magáról, hogy okos-ügyes-jóképű, és van, aki ugyan nem így gondolja, de tudja, hogy a szerénykedéssel csak "rombolja az imidzsét". A többiek viszont továbbra is ügyetlenkednek, ha őszintén és pozitívan közelednek hozzájuk, pedig csak hagyni kéne magu(n)kat, és mellesleg elhinteni egy laza köszönömöt. Mert ahogy mi megítéljük magunkat, úgy befolyásoljuk mások véleményét is.

2011-05-27T00:06:00.000+02:00

Két dologra hívták fel a figyelmem a közelmúltban: hogy szeplősödik az orrom, és hogy szeretem a fárasztó szóvicceket. Mindkettő megdöbbentett.

2011-05-26T22:24:00.000+02:00

Nem mentem Bighez, inkább itthon maradtam gondolván, hogy nem hagyom szegény Anyukámat ilyen sokszor egyedül. Erre ő nem fogja magát, és nem elmegy motorozni?! Az azért vagány, nem? (És még mindig nincs itthon! Lesz ám nemulass, ha hazaér!)

2011-05-26T22:16:00.000+02:00

Siófok-szelet érzek a beáramló levegőben. Kár, hogy már tavaly sem volt olyan, mint rég...

2011-05-26T22:07:00.002+02:00

Hipergyorsan beszélő, hipersokat lábdobogtató, lúzerecske tizenhétéves fiú csajozós problémáit voltam kénytelen végighallgatni egy újabb sikeres buszozásom során. Bölcsességeit inkább idézném:

"Nyáron komoly kapcsolatot keresni? Az hülyeség! Akkor mindenki csak dugni akar." Aztán... az általa alkotott definíció szerint a komoly kapcsolatban "két hónapig semmi szex, és legalább fél évig tart". Továbbá szép lábú, formás fenekű, szexi hasú, legalább vállig érő hajú, komoly kapcsolatra alkalmas leányzót keres - az arc nem fontos (na meg semmi egyéb.) És végezetül egyébként, mellesleg "minden lány ribanc".

Azt hiszem, nem a tapasztalat beszélt belőle, és őt meg a kritériumait elnézve: nem is fog! Szóval kedveském, remélem majd kinövöd. Ezt kívánom néked.

2011-05-26T21:32:00.001+02:00

Azt várjuk az élettől, hogy mindent elérjünk, s annak ráadásul ne legyen izzadságszaga. Vagyis tegyék elénk a sikert, az eredményeket. De ha másoktól kapjuk, nem fogjuk megbecsülni. Ha egyáltalán megkapjuk. Meg kell érte küzdeni, ha tetszik, ha nem. Nehéz ez, főleg, ha nagy a cél és távoli. Erre viszont itt vannak azok, akik szeretnek minket. Velük könnyebb lehet. Velük sikerülhet. Csak merjünk támaszkodni rájuk.

(Kis löket, ha mégsem megy...)

2011-05-10T23:19:00.002+02:00

Panelban lakni egy dologért biztosan vicces: részesévé válunk legalább három másik lakás életének - egy alattunk, egy felettünk, egy pedig mellettünk. Optimális esetben. Na már most nézzük az én esetemet! Negyedik emeleti lakás a négyemeletes épületben - felső szomszédot tehát nem érdemes keresni (optimális esetben). A szobám alatt egy idős házaspár tengeti mindennapjait határozottan nem hangosan, tehát azon kívül, hogy a lépcsőn felfelé mászva sokezredszer látom az ajtóra vésett nevüket, nem sok információt sikerült összeszednem róluk. Maradt tehát az oldalszomszéd. Hm... Anyukám legjobb tudomása szerint egyedülálló, húszas évei közepén járó fiatalemberről van szó, aki az exe kiköltözése után legényéletre váltott. Az én legjobb tudomásom szerint pedig reggel olyan korán indul dolgozni, hogy konkrétan még senki sem látta, késő este pedig egyszerűen hazaszivárog nesztelenül, észrevétlen (talán el sem megy itthonról, ki tudja?). A kevéske életjel, amiből mégis sejteni vélem, hogy létezik, az a folyamatos, sorozatos, végeláthatatlan és istentelenül hangos tüsszentése. Barátkozásul lemorzézhatnám neki, hogy "egészségedre", de még a végén tüsszenteni is megtanulna csendben. Azt pedig nem szeretném, mert jó hallani, hogy van egy szomszédom, aki mellesleg allergiás. Szóval inkább csak kuncogok tovább.

2011-05-09T17:18:00.001+02:00

Több hideget kaptam, mint meleget, az új dizájnnal kapcsolatban, ráadásul nekem is kissé kuszának tűnt, így hát megpróbáltam csiszolgatni egy picit. Az egyik visszajelzés szerint túl sötét lett, ami -mint utólag kiderült- azért is lehet, mert egyes gépeken a szürke háttér nem áttetsző. Tehát világosítottam, tisztogattam, de előfordulhat, hogy még ez sem a végleges verzió. Fene se tudja.

2011-05-08T21:21:00.000+02:00

Mint egy nagy görög família: mindenki mondja a magáét, kritizál hangosan, vég és gátlások nélkül. Minden tag határozott karakter, pontosabban: határozottan nehéz eset. Sokáig azt hittem, ide beférkőzni eleve vesztes menet lesz. Aztán karácsonyi forgatagban vásárolgattunk a sznob sógornővel, pecázni hívott a szigorú, dicsérő szavakat nem ismerő após, rám bízta féltve őrzött autóját a "sógor" -nem is egyszer-, a mostani hétvégén pedig felkerült az i-re a pont, mikor is megittuk a pertut anyóssal és apóssal, majd a neki szervezett meglepetés-partyn hálás pillantásokat és beszélgetést kaptam a távolságtartó, kíméletlen sógornőtől.

Talán mégsem olyan reménytelen játszma. Mert a szereplőkre használt jelzők csak a felszínt jellemzik...

2011-05-08T19:45:00.002+02:00

Sokszor a legjobb megoldás ki-/meg-/felpróbálni. Van, hogy nem tudhatjuk előre, mi a legjobb döntés vagy a legideálisabb választás. Valamit mégis tenni kell. Lehet, hogy ezzel elesünk egyéb lehetőségektől, átélünk néhány kínos pillanatot vagy koppanunk kisebbeket-nagyobbakat, de mit számít, ha ezek után végül rájövünk, mit kell tennünk. Vagy legalábbis arra biztosan, hogy mit nem...

2011-05-04T11:02:00.001+02:00

Azt álmodtam, hogy három negatív kommentet is kaptam az új dizájnnal kapcsolatban. Nem lehet, hogy kicsit sokat agyalok?

2011-05-04T00:29:00.002+02:00

Szeretettel köszöntöm új és talán immár teljesen egyedi arcát Kicsiny Blogomnak. Régi tartalom, új dizájn. Szerintem szerethető.

2011-05-04T00:16:00.002+02:00

A gátlástalanság sosem életkor kérdése.

2011-04-24T22:55:00.000+02:00

Olyan hajat sikerült vágatnom, amibe mindenki késztetést érez beletúrni. Élvezem, az a helyzet.

2011-04-24T21:45:00.003+02:00

A kapcsolat eleji randikat idézte fel bennem az a mozizós délután, amit Biggel tegnap összehoztunk. Csevegtünk, nevettünk, filmet kritizáltunk és ölelkeztünk felhőtlenül. Majd jött a rész, ami viszont már az összeszokottakra jellemző: hazaesve gyorsan megvacsoráztunk - ő kenyeret kent, amilyet én enni szoktam, én kávét készítettem, ahogy ő inni szokta (mert tudom, hogyan szereti!) -, aztán szalonnasütős baráti összeröffenésre indultunk, ahol immár nem éreztem magam idegennek. Tündököltünk, nevettünk, össze nem vesztünk (!), majd a szobába belépve ágyunkban Nyuszi-ajándékot találtunk. Az együtt-elszenderedés a gyöngyszemek utolsója volt.
Összeállt a gyöngysor. Rég volt ilyen jó.

2011-04-24T21:17:00.000+02:00

Ha végiggondoljuk... mindannyiunk életében van egy vagy több személy, aki a tartalék szerepét tölti be. Aki néha feltűnik az életünkben, feltupírozza az önbizalmunkat, s közben érezteti, hogy bármikor rendelkezésünkre állna. És akivel valójában sosem lesz ennél több a kapcsolatunk. Rossz-e ez vagy sem, nem tudom... de azt igen, hogy mindenkinek szüksége van erre. Mondhatjuk, hogy a párunktól megkapunk mindent - ami valószínűleg igaz -, mégis: a külvilágtól kapott visszaigazolás többnyire jótékony.

2011-04-24T20:46:00.000+02:00

Születünk valahová, élünk ott bizonyos ideig, majd megváltozik az életünk: iskolát váltunk, jobb élet vagy munkalehetőség reményében családostul odébbállunk, szüleink elválnak. Új városba, új környezetbe kerülünk. Sokan átéltük ezt, sokan nem is egyszer. Vajon hová kötnek majd erősebb érzések? Ne adj' Isten, ha meghalnánk, hová temessenek? Sosem korai ezen töppprengeni. Nem tudhatjuk, mi lesz holnap.

2011-04-24T20:23:00.001+02:00

Vidéki kis falucskákban a hátsó ajtón leszálló utasok előrekiáltva köszönnek el a sofőrtől, akit tisztelet övez, köszönet illet. A fővárosi sofőröket észre sem veszik. Ők a busz egyszerű tartozékai, alkatrészek a gépezetben.

2011-04-22T16:48:00.002+02:00

Lesz.rt egy madár.
Ez szerencsét hoz? Lehet.
De akkor is:

lesz.rt egy madár!!!

2011-04-22T16:27:00.001+02:00

Az önhergelési folyamat nagyon durva agyszüleményekkel járhat. Mert lehet, hogy jogos a kiindulópontod, de ha túldramatizálod, nem veszik komolyan a problémád. Ilyenkor kell egy hozzád közel álló, mégis kívül-álló, aki képzeletben felpofoz, vagy egyszerűen kiröhög. Mindkettő józanító hatású.

2011-04-22T16:17:00.001+02:00

A barátnőknek azon típusába tartozom (tehát remélem, hogy van még rajtam kívül más ilyen elcseszett példány is), aki személyesen nagyon érdeklődő a barátait illetően, de amint hazaindulunk, részemről megszakad a kapcsolat a következő találkozóig. Nem azt jelenti ez, hogy nem szeretem őket. Dehogy! Csak erre is kiterjed az odázgató jellemem: eszembe jut délelőtt, de ááá, most dolgozik vagy biztosan alszik, inkább majd délután. És mire eljő a délután, kimegy a fejemből, majd így megy ez néhány napig, mire is az a helyzet adódik, hogy a másik fél gyorsabb volt - megint ők hívtak, én meg csak pirulok.

Szánom-bánom, és igyekszem, de ha egyszer tényleg mindig dolgoznak?! Írjak e-mailt. Tudom.

2011-04-20T14:46:00.003+02:00

"Ti nem láttok bele az életembe!" Mondja ezt egy barát, aki azt várja, értsük meg az érzéseit. Mi értjük. Kívülállóként éppen ennyi szerep jut nekünk: megérteni és szembesíteni. Mert ő belülről nem látja, amit mi kívülről igen. Persze mi sem látunk a mélyére, de ha tetteivel még agyon is üti szavait, még nehezebb összerakni, milyen is ő valójában. És épp ez a felkavaró benne: töppprengeni a valódi énjén, holott azt hittem, példátlanul ismerjük egymást.

2011-04-15T18:07:00.001+02:00

Stop! I'm not the number one enemy.

2011-04-11T16:20:00.001+02:00

Hajnali fél 6-kor munkába vánszorgás közben matematikus ösztön tört elő belőlem: a 15Y-os buszt megpillantva automatikusan kettővel szoroztam, és máris a fülembe mászott a Sötét van dallama. Dúdolgatás, ritmusra dolgozás, napi elvárás túlteljesítése, majd egy órával korábban végzés lett az eredmény.
Music is the solution to everything.

2011-04-10T23:16:00.000+02:00

A temetőben bolyongva félve kémleltem a sírokat. Akartam is, meg nem is megtalálni az övét. Kerestem-kerestem, de csak nem leltem. Egy keresztre vésve látni a nevét... mit éreztem volna? Talán jelnek vehetném: jobb, ha ennyiben hagyom?

2011-04-10T22:40:00.000+02:00

Holland is far away...

2011-04-10T22:35:00.001+02:00

Átrendezzük egymás életét. Amit megszoktunk, odébb toljuk, megválunk tőle; az új darabokat beépítjük, megszokjuk a frissített dizájnt.
Mert a saját berendezkedésünk nem mindig élhető.

2011-03-25T23:09:00.002+01:00

Csendes, visszahúzódó, szerény lány, szegény családból, a helyi általános iskolában skatulyába zárva. Kikerülve a stigmából, új környezet, új célok (vagy régiek, csak titkoltak?): küzd, sportol, hajt, barátokat szerez. Az őszinte fajtából. Régóta nem hallani felőle. Az osztálytalálkozón szégyenlősen, de mosolyogva reagál a kérdésekre, majd megint eltűnik. Az újabb híreket róla fészbúkon látom - megkeresett, megtalált. Nem változott semmit: küzd, sportol, hajt, barátokat őriz. És ha lájkolják a képeit, megköszöni egyesével...

2011-03-25T22:54:00.001+01:00

Azt a rongyosra idézett mondatot kell ismét felhoznom, miszerint minden relatív. Ami ehhez képest így van, az ahhoz képest pont nem. Ami itt ilyen, az ott olyan. Ami itt szépnek számít, az ott fabatkát sem ér. Mi lenne, ha a mi társadalmunkban is ugyanazt a szót használnák az egészséges húscafatra, a nőre meg az adakozó fehér emberre? Azt hiszem, hálával tartozunk az európai kultúra megteremtőinek, no meg a feminista mozgalmaknak - még ha próbálom is levetkőzni az efféle megnyilvánulásaimat. Mert hát csak nem jó egy húsmarcanggal egyenlőnek lenni...

2011-03-25T22:34:00.001+01:00

Mélyen deportált blúz meg Kurt Cobain kardigánja? Nem a legkönnyedebb irodalom, sokszor töppprengeni kell a megértéshez -és néha még így sem sikerül-, mégis azt mondom, mindenki olvasson valamit Esze Dórától - egyedi, elvont, eszméletlen! Vagy netán eszetlen? (kackac)

2011-03-25T22:18:00.000+01:00

Péntek este, ablakom alatt hangoskodó bagázs, fejemben emlékek, véremben pezsgés, mégis alvásra kell intenem magam - vajh milyen álmokra számítsak?

2011-03-25T22:12:00.000+01:00

Mindenki érdemel még egy esélyt. Aztán talán újabbat és újabbat. Sokszor nem olyan egyszerű, amilyen egyszerűen magyarázzuk: elromlott? ennyi volt. elrontottam? hát bocsi. elrontottad? pápá. Mi van, ha idő kell, hogy benőjön az ember feje lágya? Ha idő kell ahhoz, hogy rádöbbenjen, mit is szeretne, vagy összeszedje erejét a küzdéshez? Senkitől sem jogos ilyet kérni, mégis meg kell próbálni: új esélyt, türelmet, kitartást.

2011-03-25T22:02:00.001+01:00

Érthetetlen számomra, hogy hogyan szövődhet két, alapjában véve különböző ember között életre szóló barátság. Az egyik folyton feladja az elveit, mindig változtat, szeleburdi, felelőtlen, mindig pozitív, a másik meg fikarcnyit sem hajlandó engedni saját elveiből, határozott, céltudatos, mindig földhözragadt. A sors fintora, hogy mindkettejük a másikhoz ijesztően hasonló párt talál magának: a köztük lévő összhang a párkapcsolatban már messze nem olyan teljes. Persze jóbarátnők lévén elsírják egymásnak a súrlódásokat, amikor is jön a konfliktus: panaszkodásuk gyakorlatilag egyenlő egy, a másik elé tartott tükörrel. Szembesítik egymást azzal, amivel mondjuk egy nem-homlokegyenest-különböző, nem-ijesztően-hasonlító-párral-rendelkező barátnő nem szembesítene. És ezzel szerintem meg is van a kapocs, amely összeköt...

2011-03-20T16:11:00.003+01:00

Először egyszerűen mérges voltam: nincs egy jegyrevalóm Faithlessre? Legközelebbre összekaparom, kerüljön bármibe! - gondoltam. Most viszont már kifejezetten fáj a szívem: feloszlanak -befejezik, vége, finito!!!-, de előtte még lenyomnak egy magyarországi koncertet, és én nem leszek ott?! Nemár.

2011-03-19T17:38:00.000+01:00

"Gyermekként azt tanuljuk, legyünk jók, osszuk meg a játékainkat, együk meg a zöldséget, és ha nem tudunk kedveset mondani, ne szóljunk egy szót se. De ha minduntalan elharapjuk a nyelvünket, egyre kevésbé fogjuk ismerni egymást... És ha kíméljük mások érzéseit, eltitkoljuk a magunkét... És ha eltitkolod az érzelmeidet, előbb-utóbb megbánod..."

2011-03-17T21:36:00.001+01:00

"Mert néha a valóság egyszerűen nem elég." És akkor mi van, ha kiszínezem, ami szürke?! Nem arra akarok koncentrálni, ami fáj, idegesít, kétségbe ejt vagy hányingert kelt. Azt akarom látni a világban és az emberekben, ami jó bennük! Ettől még korántsem tökéletesek. Sem ők, sem a világom. Aki ezt hiszi, sosem hallott meg igazán.

2011-03-17T21:17:00.000+01:00

"Nem titok, hogy a számok uralják az életünket. Talán ezért gyűlöltem őket mindig."

2011-03-16T23:10:00.000+01:00

A lehetséges kimenetelek számbavételét mindenki más-más tempóban végzi. Először mindenki hezitál. A különbség köztünk a töppprengős időszak hosszában rejlik. Tehát tulajdonképpen nincs határozatlan ember. Minden csak elegendő idő kérdése.

2011-03-16T23:00:00.001+01:00

Az ember mindig két véglet között táncol. Mindig két pólus közt kell helytállni. Vajon melyik vonz magához? Most nincs angyal és ördög a vállaim felett. Most az eszem és a szívem viaskodik.

2011-03-16T22:50:00.003+01:00

Én elmentem a partiba félpénzzel. Sz.r bort vettem a kocsmában félpénzen. Tárcám mondta: jajjajjaj! Gyomrom mondta: hajjajjaj! Kárikittyom sálálálá elfogyott a félpénzem!

(De volt egy olyan esténk, amire már igen régóta sort illett volna kerítenünk. És amin elvesztettem a "szüzességem". Kétszer!)

2011-03-11T00:50:00.003+01:00

Esetemben most a tipikus helyzet áll fenn: jobb vállam felett angyalka, bal felett kisördög. Önző, hedonista állat legyek ezen a hétvégén, vagy jövőjét és szociális helyzetét komolyan vevő, felnőtt nő? Két éjjelt átpartizni és nem törődni az anyagiakkal, amikor minden garas számít?

Ki kell ereszteni a fáradt gőzt. De a fizetnivalót senki sem pengeti ki helyettem.

Egyszer élünk! De megéri egy party miatt?
...

Nem folytatom. Úgyis elmegyek. Legfeljebb sz.r bort iszom.

2011-03-11T00:39:00.001+01:00

Vannak mondatok és helyzetek, amelyeknek kiejtése vagy megtörténte még boldog időszakban is törést okoz egy kapcsolatnak. Hát még ha semmi sincs rendben?! Azt mondják, a tetteknek súlya van - de néha egyetlen szó is felér egy szívdöféssel.

2011-03-11T00:28:00.000+01:00

Ha az iskolában üldögélve a furcsa, folytonos és már-már idegesítő cuppogós hangra azzal a magamnak adott magyarázattal nem fordulok hátra, hogy biztos egy szegény fogyatékos hallgató, az azt hiszem, erősen jelzi, hogy belém férkőzött a társadalomközpontú szemlélet. Tehát máris volt értelme ebbe az iskolába járni. Legalább ezért. Még ha csak egy idegesítő gerlepár nyalifalija is volt. (Hogy lehet így csókolózni, most komolyan?!)

2011-03-06T20:46:00.000+01:00

A némaság néha kifejezőbb. Csak az érti, akinek szól.

2011-03-03T22:58:00.001+01:00

Húszévesen ha befogod a szád, gyáva alamuszi vagy, aki nem áll ki az igazáért. Hatvanévesen ezt már bölcsességnek hívják.

2011-03-03T22:39:00.001+01:00

Bizonyos szinten mindenki fogyatékos... Látsz a sötétben, mert gyártottak lámpát, amit felkapcsolhatsz. Át tudsz szelni folyókat, mert eszkábáltak neked hajókat. Itt minden mások műve, mások segítsége - neked, nekünk, önmaguknak. Minden akadálymentesítve van, hogy még a kisujjunkat se kelljen mozdítanunk.

De te össze tudsz rakni egy autót, hogy elgurulj vele A-ból B-be? Kétlem.

És egy kerekesszékes fel tud gurulni segítség nélkül a járdára? Ritkán.

Pedig nem kellene hozzá bonyolult szerkezet.