Egészen eddig azt gondoltam, hogy történhet bármi, engem nem tudnak kiábrándítani ebből az országból. Szerettem itt élni, és elképzelhetetlennek tartottam egy idegen nyelvű országban létezni. Mostanra viszont egyre kevésbé érzem távolinak. Túl sok a felháborító döntés, túl nehéz nekiindulni az életnek, és nagyságrendekkel kevesebb pénz jár a sokkal rosszabb körülmények között végzett munkáért. Sulik után, munkába állás előtt - nyelvet tanulni, pénzt keresni, külföldi tapasztalatot gyűjteni, bármi többet elérni. Ugyan miért ne menne az ember? Nekem még - szerencsére - semmit sem kellett aláírnom, így talán még szabadon dönthetek arról, mit is kezdjek a saját tudásommal. Persze továbbra is ódzkodom a gondolattól, hogy senki sem szól hozzám az anyanyelvemen, és Anyukámat egyedül hagyni sem lenne a legjobb érzés, mégis egyre több a gondolkodóba ejtő tény. És elszomorít, hogy minden marasztaló érv ellenére egyre erősebbek az indulásra késztető ellenérvek. Mintha a gyerek foggal-körömmel kapaszkodna az anyjába, aki folyton bántja, üti-veri, megalázza. Előbb-utóbb felnő a gyerek, rádöbben, kiábrándul. Aztán sír az anya, ha egyedül marad.

Hihetetlen érzés látni a végét annak, amiért (amivel?) évek óta küzdök. Látni a fehér kesztyűt a kezemen, amellyel átveszem a diplomát. És ha belegondolok, hogy milyen büszke lesz rám Anyukám... rájövök, hogy igazából csakis ezért csináltam végig. Lassan lezárul valami, ami egy rossz időszakomban hozott rossz döntés következtében került az életem rosszabb epizódjai közé. Sok ilyen van. Ha újrakezdhetném, okosabb lennék. De ez itt nem a Mi lett volna, ha... című kívánságrovat. Mert ez van. Talán nem itt lennék most, ha nem így alakult volna akkor - szokták mondani...

"Vannak dolgok, amelyek hatalmasabbak, mint a vágyak. És nekünk alkalmazkodnunk kell hozzájuk, akár tetszik, akár nem. Idővel az ember ezt is megtanulja. Megtanítja rá az élet. [...] Van, amit az ember túl korán tanul meg. És van, amit túl későn."